Evfordulo

Ket es fel ev… korubelul ennyi ideje jelent meg az utolso bejegyzesem a blogon.

Ma visszatevedtem ide.

Elfelejtettem a linket, a Google segitseget kellett kernem, hogy visszatalaljak a bloghoz. Elfelejtettem a jelszavamat is. Volt ido, mikor naponta gepeltem be.

 

Mit keresek most itt?

Nem is tudom. Muzsa mostanaban megint mocorog bennem.

Rengeteg dolog valtozott az elmult ket es fel evben, es nehany allando maradt.

Talan majd irok roluk – talan nem.

 

 

A WordPress szerint egyebkent pont ma 6 eve, hogy reigsztraltam a blogra. Hat, boldog evfordulot!

Fogadd orokbe!

Akik regota az olvasoim, mar talan megszokhattak, hogy mindig arrol irok, ami epp foglalkoztat. Ami foglalkoztat annyira, hogy szavakba is tudom onteni. Ilyenkor akaratlanul is a teman agyalok, mondatokat pakolok ossze fejben, amolyan “belso” tollba-mondok. (Zuhany kozben megy a legjobban.)

Miota Maltara koltozunk, annyi mindent kellett elintezni, megszokni, ujragondolni, atertekelni, kitalalni, stb, hogy Muzsa hangja bizony nagyon elvekonyodott, es nem duborgott semmi tema hosszabb ideig a fejemben, azt kiabalva, hogy “irj meg”!

Egeszen mostanaig.

Tortent ugyanis, hogy pontosan egy hete uj csaladtaggal bovult a kis csapatunk: orokbefogadtunk egy cicust.

En egy nagyon allatbarat csaladban nottem fel: nem igazan volt olyan idoszak az eletemben, hogy ne lett volna rendszeresen legalabb egy kutya es nehany macska a kozelemben.

Kiveve az utobbi majdnem 10 (!) evet. Idestova ennyi ideje (miota egyetemre mentem) sovargok negylabu tarsasag utan. Volt egy kisebb probalkozasom nehany deguval (gondolom most mindenki vadul guglizza, hogy “mi a joeg az a DEGU”), de ok nemhogy az allat-hianyomat nem tudtak enyhiteni, de a ragcsalokat is megutaltattak velem. Mondjuk az “ujjelhuzos” reflexeimen sokat javitottak, az biztos.

Szoval 10 ev, nehany deguharapas es sikertelen foberlo gyozkodes utan vegre visszajutottam oda, hogy ismet van kire elvezetnem az allat-imadatomat: megerkezett Phoebe, egyenesen az utcarol.

Aki volt mar Maltan, az biztos eszrevette, hogy ez a sziget bizony tele van macskakkal. Dugig. Sajnos a tulszaporodasuk hatalmas problema: mig otthon egy-egy kobor cica korical egyedul az utcakon, addig itt a macsekok koloniakba, csaladokba verodve, tomegszam tanyaznak. Szerencsere a maltaiak nagy resze nagyon allatszereto, sokan etetik rendszeresen az utcai cicakat, koloniarol koloniara jarva, a sajat penztarcajuk karara. Valletta egyik parkjaban peldaul tobb, dobozbol kialakitott kunyho is fel van allitva a cicaknak – az egesz frankon ugy nez ki, mint valami homeless-falu. Ez persze nem megoldas, a tulszaporodast vajmi kevesse allitja meg. A felnott macsekok mar vadak annyira, hogy ne lehessen oket megfogni es ivartalanitani, menhelyre vagy onkentes befogadohoz is csak akkor kerulnek, ha valami baj eri oket (es ezert befoghatoak). A kicsikkel meg mas a helyzet: ok altalaban batrabbak, es akik etetik oket, azok nemi szerencsevel meg is tudjak csipni a grabancukat. Ok azonban szinten kis esellyel kerulnek el az utcarol, ugyanis minden orokbeadonal telthaz van. Sajnos nagyon sok kiscica auto vagy kutya aldozata lesz, a tobbiek pedig felnonek es elvadulnak az utcan, sok-sok ujabb kiscicat hagyva maguk utan.

A Facebook tele van a segiteni akaro allatbaratok csoportjaval, ahol rengeteg kisebb-nagyobb cicus, kutyus varja banatos szemekkel a szereto gazdit. Egy ilyen csoportba irtam ki en is, hogy egy kiscicust szeretnenk befogadni. Nekunk ket nyomos okunk volt arra, hogy miert kolyok cicat szeretnenk: egyreszt Ferko ragaszkodott hozza, mert neki meg sohase volt macskaja, es szerette volna, ha kiscicaval kezdhet, masreszt mivel mindketten otthonrol dolgozunk, igy tudunk is idot szentelni egy kisebb szorgombocnak.

Tobb megkeresest is kaptam, es bizony volt egy olyan pont, amikor azt ereztem, hogy keptelen leszek barkinek is nem-et mondani, szivem szerint az osszes kis bajszost befogadtam volna! Volt utcai cicus, felszemu cicus, es mar ideglenes gazdinal levo is. Vegul a sors hozta ugy, hogy egy olyan holggyel kerultunk kozelebbi kapcsolatba, aki Naxxar-ban (tessek guglimepsz-ezni) etet harom koloniat is. Tehat az “utcai cica” verzional maradtunk. Sikitozo onerzetemet a tobbi macskusz miatt igy utolag azzal csititom, hogy a tobbi versenyzo mar egy szereto ideiglenes gazdinal van, ok mar valoszinu sose kerulnek vissza az utcara (meg a felszemu sem). Ellenben egy utcai cicus lehet nehezebben kerul egy otthonba, mert nem mindenki tud annyi idot, figyelmet es torodest szanni rajuk, mint amennyit – foleg az elejen – igenyelnenek.

Eredetileg egy voros kiscicat neztunk ki, de sajnos ot vegul nem lehetett megfogni. Napi szinten leveleztem a holggyel, aki a macskat hivatott elcsipni es elhozni, aztan vegul abban maradtunk, hogy nem ragaszkodunk a voroshoz. Majd egy hetet szorakoztunk el igy: ahogy teltek a napok szegeny Ferko egyre inkabb ugy nezett ki, mint egy gyerek, akinek azt mondtak, hogy iden nem kap karacsonyi ajandekot…

Aztan elozo szombaton jott az uzenet, megvan a cica! A holgy nagyon kedves volt, elhozta autoval, sot, a hordozot is itt hagyta nalunk kolcsonbe, amiben a kis Phoebe riadt szemekkel gubbasztott.

phoebe2

Phoebe – photo by @designhorf

Phoebe erkezesere egyebkent komolyan felkeszultunk, es ez alatt nem csak a szukseges cuccok – alom, tanyerkak, alomtalca, stb – megvetelet ertem. Megallapodtunk, hogy eloszor minden ajtot csukva tartunk, igy a cicus csak a nappaliban tartozkodhat majd. Atneztunk minden zegzugot: hova tudna bebujni, hova nem kellene, hogy be is bujjon… es kialakitottunk neki egy-ket olyan rejtekhelyet, ahova adott esetben napokra is bevackolhatta volna magat, a zug kitakaritasa kesobb nem okozott volna problemat.

Vegul semmi ilyesmire nem volt szukseg, Phoebe nagyon ugyesen viselkedett: nem szaladt el, hanem a hordozojaban maradt, onnan lesett rank gyanakvoan. Latszott rajta, hogy a stressz nagyon lefarasztotta, mert neha alig birta nyitva tartani a szemecskeit. Szerencsere az etvagyaval mar ez elso percben se volt gond, igy nemi macskatappal sikerult kicsalogatni.

Az egyik elso kimereszkedeset fel is vettuk:

Phoebe egy rendkivul ugyes es okos kislany, az utobbi hetben mar nagyon sok dolgot megtanitottunk neki. Szepen, aprankent haladtunk: minden napra egy-ket ujdonsagot tartogattunk csak neki, nem sokkoltuk le rogton. Az elso nap csak a jelenletunket szokta, par nappal kesobb mar simogatni is hagyta magat. Mar otthonosan ki-be jar a furdoszobaban es a nappaliban is, tudja mire valo a kaparofa, illetve a kolcsonkapott hordozojat is kicsereltuk a sajatjara. (A macskaalmot az elso alkalomtol kezdve rutinosan hasznalja es eddig egyszer sem tortent “baleset”.)

Oszinten mondom, hogy a visszacsatolas, amit kapunk, valami elkepeszto. Sok macskaval volt mar dolgom eletem soran, de az, hogy ennek a kislanynak a bizalmaert duplan meg kell dolgoznom (na jo, meg a 10 ev macskamentesseg) valahogy meg lelkesebbe tesz. Orom latni, ahogy egyre inkabb elfogad es megszeret minket. Azt hiszem nem lenne szerenytelenseg kijelentenem, hogy elegge ismerem mar a macskak testbeszedet, most viszont azt is lehetosegem van megfigyelni, hogy ezek a reakciok hogyan epulnek egymasra a bizalom egyre magasabb lepcsoin.

Duplan ertekelek tehat minden egyes uj visszajelzest a reszerol: hogy mar nem a dobozaban alszik, hanem “kint” a kanapen, hogy mar nem osszekuporodva szundikal, hanem teljesen elterulve (akar az olunkben is), hogy reggelrol-reggelre egyre lelkesebben “udvozol”, amikor meglat, sot neha mar “dunnyog”* is nekunk, stb. A jatek folyaman is egyre batrabb, az elejen meg ovatosan pofozkodott, mostanaban viszont mar teljesen belefeledkezve, fuleket hatracsapva ugrabugral es rohangal keresztbe az egesz lakasban. Egy onfeledt, boldog kiscica. (Foleg amikor tele van a hasa!)

phoebe1

Phoebe – photo by @designhorf

S hogy miert irtam le en most itt mindezt? Ahogy az elejen kezdtem: arrol irok, ami foglalkoztat. Allatbolond vagyok, mindig is az voltam, es szerintem nem szegyen az, ha valaki ugy gugyog pl. a kutyajanak, mint mas a gyerekenek. A celom ugyanakkor a “buszke szulo veg nelkul aradozik” vagyaim kielesen tul egy kicsit messzemenobb: az orokbefogadast szeretnem nepszerusiteni.

En nem itelem el a tenyesztoket, vagy azokat, akik tenyesztotol veszik meg a kis kedvencuket – elvegre azoknak a piciknek is kell gazdi, ha mar a vilagra jottek. Ugyanakkor alul vannak becsulve a “kevert” peldanyok. Persze, akinek fontos a kinezet, vagy mas jellemzo az nyilvan az elore kiszemelt fajtabol fog valasztani. Ezzel lehet vitazni, lehet ertetlenkedni, de teljesen felelsleges: ez egyeni preferencia kerdese. (Partnert se mindenki csak a lelke miatt valaszt, ez is valahol kicsit ugyanaz.:)) Sokan azonban a bizonyos fajta viselkedesi jellegzetessegeivel magyarazzak a valasztast – mondvan hogy az jobban passzol a gazdihoz. Igen, nagyjabol minden fajtara rahuzhato nehany tipikus viselkedes, megis, mindegyik allat egy kulon szemelyiseg is, amit egy 10 perces simogatas alatt nem feltetlen fogunk megismerni. (Arrol nem is beszelve, hogy sok mulik a gazdi nevelesi kepessegein is.)

Ugyanakkor egy allatmenhelyen sajnos a legtobb cicus es kutyus nem 10 percet tolt el, igy a gondozoik nemileg megismerik oket, es tenyleg relevans tanacsot tudnak adni abban, hogy melyik szerencsetlen sorsu allatka lehetne a legjobb tarsunk.

Felre ne ertsetek, en nem mondom, hogy mindenki menjen ki az utcara, es kapjon fel egy macsekot, mint ahogy kvazi mi tettuk! Nekunk hatalmas szerencsenk volt, ha akartunk se tudtunk volna jobban valasztani.

Azon viszont erdemes elgondolkodni, hogy miert is szeretnenk tenyleg az uj hazikedvencet? Biztos hogy fajtatiszta allat kell nekunk? Es biztos, hogy van idonk es energiank egy par honapos kolyokre? (A karacsonyi / husveti ajandeknak szant allatoknal triplan tessek errol elgondolkodni!)

Persze, nagyon aranyosak, es puhak, de mit er mindez, ha nem tudunk ra eleg figyelmet szanni?

De mindezt megkozelithetjuk a masik oldalrol is: sokan azert nem mernek allatot tartani, mert nincs ra eleg idejuk. De mi lenne a helyzet egy idos cicussal mondjuk, aki szinte egesz nap nyugiban alszik? Persze, nem egy pajkos kiscica, es nem biztos, hogy bajosan pofozza majd nekunk a gombolyagot… ugyanakkor a dorombolasa biztosan felmelegit egy huzos nap vegen, es tutira nem szedi szet a lakast, amig nem vagyunk otthon.

es jot tettunk. Nem csak vele, hanem egy hasonloan nehez sorsu tarsaval is, akit igy a helyere ideiglenesen be tudnak fogadni.

Van tehat lehetoseg a penzert vett cicusokon, kutyusokon tul is: olyanok, akik lehet, hogy jobban meg is felelnek az igenyeinknek!

Higgyetek el, hogy az erzelmi reszevel nem lesz gond: rengeteg pillanatban halasak lesztek magatoknak, amiert egy orokbefogadott baratot valasztottatok magatoknak!

8c1d743138a88cc076476968a38ba484

Ki mentett meg kit?

*A macskatartok tudjak, ez egy olyan kis szeretetteljes jelzes, amit a mama-cica is hallat a kicsiknek, nem nyavogas, hanem tenyleg inkabb csak “dunnyoges”.

Benyomasok

Ahogy kozeledtunk a gep ajtajahoz, szinte arcon csapott a meleg, fulledt, paras levego. A sok angol nyugdijas lassan, tetova leptekkel botorkalt bele a forrosagba. A napszemuveges repteri munkasok mosolyogva, fejcsovalva kisertek tekintettukkel a sok hosszunadragot….

Merhba lill Malta! – Welcome to Malta!

Hat valahogy igy indultak az elso perceink Maltan… az elso benyomasok viszont mar vagy negyed oraja a gondolatainkban keringtek.

Anno (marciusbban) mikor a szigeten jartam, a gepunk a tenger felol, a sziget keleti iranyabol landolt… most is izgatottan vartam, ahogy szepen ereszkedunk a sziget mellett, majd mikor mar olyba’ tunik, hogy a nagy kek semmibe megyunk tovabb, a repulo egy eles, furge kanyarral visszafordul, hogy raalljon a kijelolt utvonalra.

Nem igy tortent. A felhos ido miatt csak akkor kapcsoltam, amikor mar szarazfold volt alattunk: epp Gozo szigete nyujtozott kenyelmesen, amit az aprocska testvere, Comino, es annak meg fentrol is irrealisan keknek tuno lagunaja kovetett.

(En ilyen kek szint meg eletemben nem lattam!!!)

Azt hiszem meg fel sem fogtam a latvanyt, amikor megerkeztunk a szigetcsoport nagyanyjahoz, Maltahoz.

A St Paul’s obolben lustan ringatoztak a jachtok, a szarazfold pedig a maga fako, sargas szinevel egyre kozelebb ert a gepmadarhoz.

Vajszinu hazak, lapos tetok tomkelege, melyek egyforma latvanyat egy-egy kupola es templom tori meg.

Malta le se tagadhatna a tortenelme soran itt ragadt arab hatast.

malta-terkep

Lassan harom napja vagyunk itt, lassan kicsit ebredezunk a sokkbol. Mert bizony kulturalis sokk ez – ahogy manapsag divatosan tudni velik -, a maga pozitiv es negativ ertelmeben egyarant.

Szinte hihetetlen, hogy a sziget egy nem is annyira “videki” reszen vagyunk (Sliema), ahol par szaz meter gyaloglas utan mar az ejszakankent villodzo fenyu turistanegyedeben talaljuk magunkat.

Ha azonban kinezek a masodik emeleti ideiglenes lakasunk utcafronti erkelyen, inkabb megis csak az az erzesem tamad hogy valahol egy eldugott kis faluban vagyunk.

Mar az elso este megallapitottam, hogy itt bizony nem rohannak az emberek, az idosek legalabbis biztosan nem! Sot! Nagy divat az ucsorges, nezelodes: ki a haz ele kikeszitett szeken tolti az idejet, ki az erkelyen, de olyan is akad, aki az ablak oltalmabol leselkedik. Az emberek osszegyulnek, beszelgetnek, a kutyaik kozben a labuk korul henyelnek. Ha vege a napnak fogjak magukat, es hazasetalnak.

Nem kell az eletet tul bonyolitani.

Elso este, mikozben mi is az erkelyen bameszkodast gyakoroltuk lelkesen, bugyuta modon ki mertem jelenteni, hogy nem ertem mi latnivalo van itt egesz nap, elvegre ez itt egy eleg eldugott, unalmas kis utca.

Tevedtem.

Masnap a Ferko noszogatasara mar reggel rohannom kellett ki a szobabol , hogy megcsodaljam azt a fazont, aki egy ponit setaltat vegig az ut kozepen…

…a delutani irgalmatlan dudalasnak az okozoja pedig a kenyeres volt, aki furgonnal hozza a friss arut. Leparkol, a kapualjakbol megjelennek az emberek, apropenz itt, pannini (zsomle) ott, es mar el is tuntek. Olyan is akad, aki csak a kosarat engedi le az erkelyrol benne a penzzel a portekaert cserebe. (Ezt nekem is ki kell probalnom.)

Aztan ott van meg az egyik szembe szomszed, aki az elso emeletrol szemrebbenes nelkul kizuditja a felmosovizet az utcara. (Szerencsere elotte azert korulnez.)

A mai izgalmakat pedig a mobil-zoldseges szolgaltatta, aki mar kora reggel ota pont a hazunkkal szemben verte fel a tanyajat. Friss, helyi zoldseg es gyumolcs egyenesen a haz ele minden penteken: kell ennel tobb?

grocery

Zajlik az elet es eskuszom ezt itt valahogy intenzivebben erzem, mint tobb ezer ember kozott a nyuzsgo Londonban. Frissen teregetett ruha illata jon az also szomszedtol, kora reggel latinos zene szurodik be valahonnan… a zoldseges kezet hangosan navigaljak a gornyedt hatu nenikek (akik mellesleg lenduletbol atvaltanak angolra: a Ferkot lelkes “Good morning”-gal udvozolte meg egy minimum 80 eves holgy is). Dudaszo, epitkezes, loccsan a viz a betonon. Vakkant parat a kutya valamelyik kozeli lakasban. Harangszo.

Igy el es lelegzik a Triq Viani utca csupancsak parszaz meterre a tengerparttol es szallodasoroktol. (Eskuszom soha tobbet nem megyek szallodaba…:))

Furcsa egy vilag van itt, izig-verig mediterran. Omladozo falak, Szuz Maria szobrocskak a hazak oldalaban. Kegyetlenul szuk utcak (sajna kegyetlenul szuk jardaval), beszamithatatlan buszmenetrend, nyolcezer szazalekos paratartalom.

Delutan szigoruan szieszta, a kisebb, eldugottabb boltokban legalabbis biztosan. (Ez jocskan meglepett engem is, azt hittem itt nem “divat”.)

Az emberek kozvetlenek, keszsegesek (bar ezt en mar eddig is megtapasztaltam). Az autosok megbamuljak a szep lanyokat az utcan, sot, biztos ami biztos meg rajuk is dudalnak… Itt nincs ovatoskodas, vagy felrekapott tekintet, mint a tube-on (londoni metro).

A maltai nyelv pedig jol tukrozi az osszbenyomasunkat is: teljesen arab-olasz keverek. Dallamos, olaszos, laza, de az arab miatt meg veletlen se ertek maximum csak egy-ket szot, a helysegnevek kiejteserol meg csak halvany sejteseink vannak. Termeszetesen a nyelvesz-erdeklodesu enem mar teljes lazban eg egy nyelvtanarert. 🙂

Igy teltek hat eddigi napjaink a napos Maltan. Figyelunk, nem sietunk.

Persze hazudnek, ha azt mondanam, hogy mar vissza se nezunk. Furcsa uresseg van meg bennem, hasonlo, mint amit akkor ereztem, amikor Amszterdamot otthagytuk. Ismeros erzes, pedig most nem szamitottam ra. Hianyzik a biztonsag, a megszokottsag, a jol ismert arcok. Egyenlore inkabb tunik nyaralasnak itt az elet… persze mit is varok 3 nap utan?

Szokom a helyzetet. Ha valamit megtanultam az eddigiek soran, az az, hogy semmit sem szabad siettetni, semmin se szabad “atrohanni”. Meg kell elni, orulni, hianyolni, vagyakozni, racsodalkozni es megkuzdeni.

Hetfoig adtam magamnak idot, addig turista uzemmodban vagyok.

Hetfotol viszont epitkezes van.

Fel kell epiteni ujra az elveszett hetkoznapokat.

Mi van veled Cukorhal?

– tehetitek fel tobben a kerdest. Jogosan.

Boldogsagtervem egy olyan szakaszaba ertem, amit maximum csak sejthettem az indulaskor.

Uj orszag, uj allas, uj lehetosegek – rengeteg feladat ami mellett nem volt erom kedvem az apro fogadalmakra, feladatokra koncentralni. (No persze a sport es a “ne egyel meg minden sz@rt” mukodott tovabbra is, nincs kifogas!)

Intenziv honapon, heteken, napokon vagyok tul.

Kikoltozes intezese, utazas es bekoltozes szervezese… elnagyolt bucsuzkodasok, sokszor megismetelt “ugyis-jovunk-nemsokara” mondatok. Egy-ket fako mosoly, egy-ket irigykedo tekintet.

S bar London meg mindig nem az en varosom, az utobbi napokban mintha mar kezdene megszepulni. Most, hogy nem jarok a belvarosban nap, mint nap, jo ujra a hatalmas felhokarcolok kozott setalni, a sok sieto arc nelkuli embert figyelni.

Az osz is megerkezett a parkba.

Kellemes beszelgetesek, atertekelt kapcsolatok.

Errol szolt a szeptemberem eddig.

Nem is banom. Az olyan kozhelyek, mint az “emlekezz miert kezdted”, illetve “az ut a fontos” most mintha szamomra is jelentessel telnenek meg. Mert emlekezni kell, most a leginkabb. Nem elbizonytalanodni. Elvezni.

Ujra felulni arra a bizonyos hullamvasutra. S noha neha en is hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nekunk a koltozes mar rutinbol megy, ra kell jonnom, hogy ezt nem lehet megszokni.

Minden hullamvasut mas.

Szoval a lenyeg a lenyeg, Cukorhal koszoni szepen jol van.

Csak most kicsit a szokasosnal is jobban el van varazsolva. 🙂

046063e7f7c89e68060ab278ec60-post

Ohh az az Erasmus!

Talan nincs meg egy teologus, akinek a nevet – noha meg veletlen sem vallasi okokbol – ennyi fiatal ismeri.

Erasmus.

A nevvel jelzett osztondij program szerintem a leheto legszelsosegesebb reakciokat valtja ki az emberekbol – a korombeliekbol legalabbis biztosan. Aki volt, annak ezer emlek, szosszenet, erzelem todul az agyaba a masodpercek tortresze alatt.

Aki nem volt, az csak a torteneteket hallotta. Azokat viszont biztosan, es ezert talan valahol melyen sajnalja, hogy sohase vette a batorsagot, hogy o maga is hasonlo tapasztalaton menjen keresztul. Sokan persze elhessegetik a kenyelmetlen gondolatot olyan sztereotip “igazsagokkal”, minthogy ez csak reszegeskedni es bulizni vagyo fiatalok celtalan gyujtohelye.

Mennyi ilyen es hasonlo velemenyt olvastam, hallottam, tobbek kozott a Hugom temaba vago konyve kapcsan!!!

Csak legyintek: nem ertik. Hogyan is erthetnek? 

Hogyan is erthetnek milyen az, amikor kiszakadsz az altalad jol ismert kis buborekbol es kinyilik elotted az egesz vilag?

Amikor a komfortzonadat jocskan el kell hagynod, hogy boldogulj. Elveszett vagy. Nem ismered a helyet, nincsenek kozos normak, nincsenek baratok, nincsen a csalad hattere, az anyanyelved biztonsaga.

Nem tudod mi hogyan mukodik, masok tudasara es segitokeszsegere vagy utalva.

Az indulas rettenetesen nehez: honvagy, minden uj, semmi nem a megszokott.

Kozben otthon az elet megy tovabb – nelkuled. A baratok ugyanugy osszejarnak – nelkuled. A csaladi szuletesnapokat ugyanugy megunneplik – nelkuled.

Ugyanakkor…

..nem te vagy az egyetlen. Nem te vagy az egyetlen, akit messzire sodort nemi kalandvagy a szeretteitol, a szokasaitol es az eletetol. Vannak meg masok is, ugyanolyan riadt tekintettel, bizonytalan mozdulatokkal.

S noha az anyanyelvetek es a hatteretek nem ugyanaz, meglatjatok egymasban a kapaszkodot.

Megkapaszkodtok…

… es onnantol szepen lassan kinyilik a vilag.

Eloszor csak orultok egymasnak, ha osszefuttok az idegen epulet folyosojan, vagy a buszmegalloban. Vegre egy ismeros arc!

Majd keresitek egymas tarsasagat… es a tobbi “sorstarset” is. Bulikban vesztek reszt, programokat szerveztek. Kozoseket. Minel tobben vagytok, annal jobb.

Rajottok, hogy a fajdalom es elveszettseg egyetlen gyogyszere, ha kimereszkedtek a titeket korbevevo uj kornyezetbe, ha nyitottak vagytok egymasra.

Mig az elso par feles a gyotro honvagy csillapitasara csuszik le, addig az elkovetkezendok egy ujabb kozos elmeny megunneplesere.

Baratok lesztek, nagyokat beszelgettek. Megismeritek egymas szokasait, kulturajat, nyelvet. Egyutt nevettek az elmenyeken, a tobbieken, a poenokon. Kozos ertekrendszeretek alakul ki.

Olyanok vagytok, mint egy szines nagy kavalkad, egy hatalmas csalad. Ha egy szomoru, mind vigasztalja, Ha egy szerelmes, mind drukkol neki. Ha egy latogatot fogad, mind orommel udvozli.

Ez kerem az Erasmus.

Tiszta, emberi ertekek, kapcsolatok, erzelmek. Felesleges sallang, problemak, tettetesek nelkul. Oszinte, tiszta, es rettenetesen intenziv.

Senkit nem erdekel, hogy elotte ki voltal, vagy ez utan ki leszel. A lenyeg, hogy ott vagy, akkor es ugy.

Rohadt egy dolog ez az Erasmus.

Egyszer ugyanis vege szakad. Olyan, mintha maga az Elet lenne felporgetve: rapid erzelmek, gyors es mely egymasratalalasok… majd ezen szerettek elvesztese. Szepen, sorban, egyenkent.

Ujra csak a fajdalom marad, ismet a bucsu fajdalma. Ezuttal azonban nem csak egy idore szol – tudod nagyon jol, hogy a tavolsag es a valodi elet miatt tobbekkel sohase latjatok egymast viszont.

A program veget er – kinek elobb, kinek kicsit kesobb. Az alombol fel kell ebredni, eleted zarojeles szakasza bezarul.

Visszaszippant a vakum, amit hagytal magad utan, vissza a regi eletbe, a regi baratokhoz, a csaladhoz, bele a buborekba.

Valami azonban mar nem ugyanaz, tobbe nem lehet ugyanaz. TE nem vagy ugyanaz. Megvaltoztal, tobb lettel, rugalmasabb es nyitottabb.

A kinaiakrol mar nem csak az olcso cuccok jutnak eszedbe, hanem az a kedves arcu fiu, aki tangozas kozben hummogte az utemet. (Jo, lehet o koreai volt.)

Az arabokrol se a terrorizmus, hanem a baratod, aki bucsuvacsorat keszitett neked, es rengeteg fotot mutatott a pazar otthonarol es mosolygos csaladjarol – valahol messze egy tavoli orszagban.

A gorogok… nem adossagban uszo lehutok, hanem szamomra egy olyan kedves lany hazaja, akinek orok jokedve, optimimzumsa es jobbra torekvese a mai napig peldaerteku szamomra.

Az olaszok… o a draga olaszok, akik barmikor az asztalukhoz invitaltak, ha egyedul voltam… es akiknek egy olyan baratnot koszonhetek, aki a mai napig nagyon hianyzik.

A japanok… akik szeretik a Turo Rudit. 🙂

… es mi “semirekello” magyar fiatalsag, akik mar akkor nem a sajat anyanyelvunket hasznaltuk, ha csak egy “idegen” is tevedt kozenk, mert ugy volt illo es termeszetes.

Nem felsz valakitol csak a borszine miatt, meghallgatod barki szerelmi banatat, iranyuljon az barmelyik nemre. Orommel mondod el harmadszorra is artikulalva ugyanazt az angol mondatot – ezt adta neked az Erasmus.

Megallsz, ha turistak utbaigazitast kernek, akkor is, ha fogalmad sincs a keresett utvonalrol.

Keszsegesen le is fenykepezed oket.

… es kicsit tobbet tudsz a vilag olyan apro dolgairol, minthogy melyik orszagban hogyan utanozzak az allathangokat, vagy mikent unneplik a Karacsonyt.

*

Azt hiszem itt “romlottam” el en is kicsit. Az Erasmus az oka.

Csoda hat, ha ezek utan tul szuk nekem a magyar buborek?

A minap jottem ra: en meg mindig “Erasmust” elek, ha kicsit modositott formaban is.

Eltem, dolgoztam, nevettem, sirtam nemetekkel, hollandokkal, britekkel, romanokkal, lengyelekkel, spanyolokkal, fiukkal, lanyokkal, melegekkel es heterokkal… es meg sorolhatnam.

Jo ez igy.

Csak bucsuzkodni ne kellene ujra meg ujra.

*

Reszlet az Erasmus-os blogombol, 2010-bol:

“..és a búcsúzkodás is. Azt is túléltem. De egyvalamit le kell szögeznem. Az a végén a feketeleves. Elbúcsúzni azoktól, akiket fáradságos munkával a szívedbe zártál… úgy, hogy talán soha többé nem látod viszont mindegyiküket. És nem lesz több 3-szintes buli, menzán kávézás, a mozi előtt találkozás, Schwarz-weiss, “übergang zum schienenverkehr”, Südhaus, Linie 7, Ginseldorfer weg, Ja! kenyér, Rewe lépcső… szipogó kínaiak… hangos ébresztőórák… 

Nem, ezután nincs semmi ilyen. Ezután a felelősség van, a visszarázódás, a pótolás, a hiányérzet. Meg az Erasmus utáni depresszió. Meg a sok fészbúk… ez maradt.

 

Lehet mérlegelni.  

(több, mint egy hónappal a hazautazásom után)”

c88f560e4cb2f2c20798493838d95348

… rajt!

Lehajtott fejjel, lesutott szemmel sunnyogok eled Kedves Olvasom. Tudom, regen jelentkeztem be, nagyon regen.

Haboghatnek olyan kifogasokat, hogy “nyar van”, meg “porog az elet”, de hat… nyar van na.

Az Anti-Boldogsagterv tabort (mar ha van olyan) el kell ugyanakkor, hogy keseritsem: hallgatasom oka nem a tetlenkedes volt, oooo de nem am! Sot!

Nagyjabol az egesz Facebook ezt harsogja kozel, s tavol, megis megemlitem, hatha valaki lemaradt:

Maltara koltozunk.

Igen, Maltara. Oda.

Igen, az egy sziget. Egy kulonallo orszag. Bezony.

Igen, Europaban van, guglizd meg, ott van az olasz csizma alatt!

Igen, az a kis maszat a terkepen, az Malta.

Nem, nem az olaszokhoz tartozik, mondom, hogy kulonallo orszag!

Nem, nem kell mindenfele rettenetes nyelvet megtanulnunk, hivatalos naluk az angol is.

Hat igen, az ido meg meleg. (Evente 300 nap napsutes!!!)

Cserebe nincs futes, telen meg fogunk fagyni. (Meg bizony!)

Ja es vannak capak, meg meduzak. (Bocs anya!)

Szoval Malta.

Sokan ova intenek tole, talan ezert is akarjuk egyre jobban. Az into ervek altalaban ezek szoktak lenni: kicsi, tul kicsi, nagyon nagyon kicsi, mivel kulfoldi vagyok tuti mindenki at akar majd vagni, nyaron nagyon meleg van, hamar meg fogjuk unni… ja es nagyon kicsi.

Igazabol ilyenkor mosolyogva megjegyzem magamban, hogy mintha csak Magyarorszagrol beszelnenk…! Itt legalabb van tenger (meg meduza), csokolom.

S hogy miert Malta?

Mert mindig is vagytam egy kis mediterran eleterzesre, es ugy erzem ha nem probalnam ki, orok eletemben bannam. Nem allitom, hogy tutira itt fogunk megoregedni, de ezt az eletapasztalatot meg muszaj begyujtenem, mielott vegleg roghoz kotom magam.

A kis celpontunk egyebkent tobb szempontbol is idealis: mediterran (ugyebar), az angol is hivatalos nyelv, az elet joval olcsobb, mint Londonban, es nekem az utobbi evbol kifolyolag eleg sok munkakapcsolatom alakult ki a szigeten.

Ez tehat a “Hova?”

A “Miert?”-et azt hiszem nem nagyon kell magyaraznom – megtettem mar korabban annyiszor.

S noha volt olyan idoszak, amikor nagyon kellett koncentralnom, hogy a munkamat ne mokuskerekkent eljem meg, megis nagyon nehez az elvalas.

Kicsit tobb, mint egy hete mondtam fel, most fizetett felmondasi idon vagyok. A tavaszi nehezsegeken tullendultem, voltak sikereim, csatlakozott a csapathoz nehany remek uj kollega, osszessegeben nagyon jol ereztem magam.

A felmondasom elotti idoszakban volt, hogy ketelkedtem abban, hogy ez a jo megoldas-e? Hogy tenyleg jobbra torekszunk, vagy csak megfutamodunk?

Ilyenkor eleg volt reggelente a tukorbe neznem, behunynom a szemem fogmosas kozben, es elkepzelnem, ahogy reggel besut a nap a redonyon… az erkelyen reggelizunk, mikozben a kutyusunk ott szunyokal az asztal alatt… van egy tagas lakasunk, vendegszobank, ahol barmikor szeretettel latjuk a rokonokat, baratokat.

Mindez most karnyujtasnyira lehet!

Hat fogtam az osszes batorsagomat, es egy szep napon elmeseltem a terveinket a fonokomnek. Nehez volt, mert az utobbi ev baratokka kovacsolt ossze minket, kicsit ugy ereztem cserben hagyom…

A tenger felol erezni a sos levegot szagat, ahogy meglebegteti a fuggonyt…

Gyozott az alom kergetes, idillkovetes, bolondsag, naivitas, ki aminek hivja.

En kovetkezo lepcsonek.

Malta

Persze hazudnek, ha most azt mondanam, hogy minden “rozsaszin”, mert nem is latom az alagut veget.

Hosszu ido utan ez az elso alkalom, hogy ugy hagytam ott egy munkahelyet, hogy nem tudom hol lesz a kovetkezo.

Nem tudjuk hol fogunk aludni… es elni.

Milyen emberekkel hoz ossze a sors?

Miket kell elintezni? Milyen varatlan akadalyok gordulnek elenk? (Varatlan akadalyok mindig vannak…)

Sokan mar most irigyelnek minket, en viszont oszinten szolva most szinte barkivel szivesen cserelnek. Csak logunk a levegoben, es mindezt magunknak koszonhetjuk!

Hat, eleg hulye erzes.

Ami ugyanakkor megerosit es egyben megdobbent: az itteni kollegak, ismerosok kozul senki se kerdezte meg, hogy miert akarjuk elhagyni Londont? Senki. Ezen tenyleg nagyon meglepodtem, azt hittem ez azert egy kifejtos kerdes. Ugyanakkor sokak szemeben lattam egy apro villanast a terveink ecsetelese kozben… valami sovargo, egyben elismero es kicsit irigykedo tekintetet. Tucatnyi szemparban lattam ezt az utobbi hetekben.

Ugy latszik London nem csak minket fojtogat.

Szoval ugy erzem most magam, mint a versenylovak a boxban, kozvetlen a startpisztoly eldordulese elott. Mennek, repulnek, belevetnem magam az uj eletbe. Szorfoznek (meg jol osszetornem magam), bikiniben flangalnek, hagynam a sot beleszaradni a hajamba, hajnalban levinnem a kutyat setalni (le en), bort innek a teraszon a naplementeben, beilleszkednek, kajakoznek, szoknam a kornyezetet, a levegot…

… ehelyett azonban meg csak az agyon ulve fantazialok egy olyan nyarrol, ami lassan elhaladt mellettem. Szamlakat nezek at, e-maileket irogatok, kenyszermosolygok a lakasmustrara erkezoknek, osszeszorult gyomorral veszem tudomasul az ujabb es ujabb be nem kalkulalt koltsegeket.

Csak dordulne mar el az a pisztoly!

93ce2bb270e46423d423bf578c31d5fd

Most mar eleg!

Elore szolok, ennek a posztnak semmi, de semmi koze a Boldogsagtervhez.

Megis nekiulltem. Harom napja erik bennem. Harom napja akarom kiirni magambol.

Hazudok.

Van az mar ket eve is.

Lehet meg fogom banni.

*

A par napja tortentek olyan mertekben felzaklattak, hogy meg mindig nem tudok tullendulni rajta: a szokasos reggeli munkaba igyekvesem soran az lakasunktol nem messze ket fura fazonba botlottam. Mar az engem rollerrel beelozo lanynak is hangosan kurjongattak meg kiabaltak, aztan persze ahogy a kozelukbe ertem, ugy valtam en a celpontta…

Ahogy jon ki a joido es vekonyodnak a ruharetegek, ugy bamulnak meg egyre tobben az utcan. Ez rendben is van, azt hiszem minden egeszseges no hiusagat legyezi, ha elcsip nehany elismero pillantast. A megbamulas mar kicsit furcsabb szituacio, de a kiabalassal, tapizassal es tarsaival egyszeruen nem tudok mit kezdeni.

Nem tudom egyebkent, hogy miket kiabaltak utanam (mondjuk vannak elkepzeleseim), ilyenkor az agyam automatikusan “harit”, illetve epp zenet hallgattam – ez is segitette az ignoralast.

Aztan egy mondat megis eljutott a fulemig.

“Haggyad ma, be van dugva a fule, nem hallja…!”

Mindez magyarul.

Itt pattant el valami. Kiteptem a fulest a fejembol (ami egyebkent vakumos, ezert elvileg “rantasbiztos”) es rajuk orditottam, ahogy a torkombol kifert:

“Es raadasul meg erti is amit mondotok!!!!”

Nem vartam meg a valaszt, visszanyomtam a dugaszt a fulembe es begyorsitva lehagytam oket. Neha a vallam folott vissza-vissza pillantottam, illetve a metromegallot elerve is azon imadkoztam, hogy elobb erjen ide a szerelveny, mint a ket “uriember”, kulonben nem szabadulok toluk.

Elvetettem ugyanis egy orbitalis hibat.

Tudjak, hogy magyar vagyok.

Ha legkozelebb felismernek, tuti megprobalnak majd szoval tartani, ebben sajnos biztos vagyok.

Vagy irjam azt, hogy sajnos ismerem a fajtajat???

Mert lassuk be csajok: mindannyionknak volt mar hasonlo elmenye.

Szomoruan dobbentem ra, hogy miota kulfoldon elek, ekkora megalazasban nem volt reszem. Neha futtyognek a vendegmunkasok, vagy uveges tekintettel megbamulnak a nyakkendos managerek, de ennyi, semmi tobb.

Talan csak a sajat hazam sajat nyelven kiabalnak fenyes nappal utanam, tudtara adva az egesz utcanak, hogy ha alkalmuk adodna, miket csinalnanak velem…?

Hat ebbol mostmar eleg!

Mire jo ez?

Megis mire jo megalazni masokat?! Mert noha az o szegenysegi bizonyitvanya, megis en erzem szarul magam.

Mi a cel? Hogy ettol begerjedek? Hatha egyszer valaki kotelnek all?

Ugyan mar!

Vagy agresszio levezetes? Komplexus? Fogyatekossag?

Birtoklasi vagy? Himsovinizmus? Felsobbrendusegi illuzio?

Talan mindegyik.

*

Mondhatjatok persze, hogy kar ezen ennyire felhuzni magam.

De tudom mar sokan sejtitek, hogy hova akarok kilyukadni.

Hogy miert fog el valami iszonyatos duh, ha csak arra gondolok, hogy egy-ket ilyen seggarc verbalisan “megeroszakol”…?

*

Azert mert az elet velem mar keserves aron megtanittatta amit sokan meg csak sejtenek: velem is megtortenhet.

Velem is megeshet, hogy az egyik ilyen aberralt nem fog nehany “jol celzott” bekiabalasnal megallni.

Duhit,  mert gyenge vagyok.

Duhit, mert rettenetesen igazsagtalan.

Es vegul: duhit, mert az egyik ilyen csodtomeg az egyik legkedvesebb szemelyt vette el tolem.

Mert barkivel megtortenhet.

Mert az a szemetlada pont ot szurta ki. Mert eppen kanos volt. Mert gondolta biztos jo moka lesz.

Csakhogy a baratnom ellenkezett. Agyalt, trukkozott, es vegul karmolt es rugdosott.

Ugy dontott, hogy kuzd a becsuleteert.

Rosszul tette.

A mai napig vegigfut a fajdalom a gyomromban, ha arra gondolok, hogy min mehetett keresztul abban az utolso, ominozus oraban. Hogy mit erzett, mit gondolt?

Egyedul. Vedtelenul.

*

Hivhattok paranoiasnak.

Hivhattok ovatosnak.

*

A tortentek utan elkezdtem onvedelmi orakat venni. Reszben azt hiszem azert, hogy ezuton dolgozzam fel az esemenyeket, es reszben azert, mert feltem.

Nem tagadom, egy idoben bizony feltem az utcan.

Szerencsere London sosem alszik, mindig vannak emberek a kozteruleteken, es ez biztonsagot ad. Ettol fuggetlenul a mai napig nem nagyon maradok ki sokaig egyedul.

Emlekszem az elso onvedelem oramra: szornyu volt. Szornyu volt hallani a peldakat, amiket az oktato sorolt, mikozben magyarazot. Szornyu volt belegondolni, hogy igenis nem valami viccrol, hanem eles szituaciokrol beszelunk.

A tanacsok pedig legalabb annyira felkavaroak voltak.

Nyomjam a kormeimet a szemebe… mindig legyen nalam golyostoll, mert jol johet, mint “legalis fegyver”. Hogy a kes ellen keves az esely… (Gondoltatok volna, hogy ha fegyvert tartanak a fejetekhez, az egy sokkal “szerencsesebb” szituacio?)

Sajnos az orakat egy ido utan abba kellett hagynom, es sajnos rengeteg fogast elfelejtettem azota.

Megis, ha egyedul kozlekedem, mindig figyelem a korulottem levoket. Ha gyanus alakot latok, igyekszem resen lenni. Nem jarok magassarkuban, mert abban nem lehet elfutni. (Ugyanakkor a tusarok is remek onvedelmi eszkoz.) Csak az utobbi idoben szoktam ra vissza, hogy az utcan valo kozlekedes kozben is zenet hallgatok, de a mai napig eszembe jut, hogy az edzom erosen csovalna a fejet.

Ha gyanus alakot latok, nem szegyellek atmenni az ut tuloldara.

A heten tortentek utani masnap is keszenletben voltam. Remeltem, hogy nem akadok ossze megint veluk.

Remeltem, hogy nem latom oket, ok se engem, vagy ha megis, nem szolnak hozzam. Mint ahogy barmely normalis ember tenne.

Ezert (is) fog el a ketsegbeesett duh minden hasonlo tortenet kapcsan.

Hogyan jonnek emberi lenyek ahhoz, hogy masokat megalazzanak? Felelemre kesztessenek? (Vagy arra, hogy ne jarjak keljek magassarkuban, ha epp ahhoz lenne kedvem?)

Hogy az illeto utana napokig azon kattogjon, hogy hogyan kerulje el az ujboli talalkozast?

Csak azert, mert…? Miert is?

Mert a GYENGEBBIK nemhez tartozik?

*

Valamelyik nap lattam a metron egy cikket, ami ledobbentett: valami tipikus, nyari strandhelyen torteno megeroszakolasi esetek folyamatos elofordulasat a helyi szervek ugy kommenteltek, hogy nem kellene a holgyeknek bikiniben maszkalniuk, es akkor nem tortenne ennyi sajnalatos incidens.

Hat kerdezem en halkan, ezek utan ki is a gyengebbik nem?! Az onuralom peldaul mikor valt ismeretlen fogalomma?!

Emlekszem, ahogy a baratnommel tortentek kapcsan a rendororson ultem a nyikorgo, rozoga szeken, mikozben a nyomozo ur feltette a jackpot kerdest: szerintem mennyire volt a baratnom aldozat tipus?

Eloszor a kerdest se ertettem, az ideologiat mogotte pedig a mai napig nem sikerult megfejtenem.

Nem, nem bikiniben volt, ha a biztosur erre kivancsi, es szerintem celtabla se logott a nyakaban, csokolom.

??!????!

Minden esetre ezuttal uzennem az osszes nagyokos, felsobbrendusegi komplexusban szenvedo “uriembernek”, hogy egyszer nagyon meg fogjak szivni. Az osszes kis surmo, akik lanyokat, noket, gyerekeket bantanak – akar verbalisan, akar tetlegesen…

Nagyon meg fogjatok egyszer meg szivni.

Addig pedig ratok gondolok minden alkalommal, mikor edzem. Mikor futok, vagy epp a kezisulyzomat emelgetem.

Mert nem csak azert teszem, hogy fitten, sportosan nezzek ki, ooo, de nem am!

Ha egyszer veletlen ugy hozza a sors, hogy valamelyikotokkel osszeakadok, akkor melto ellenfel akarok lenni. (Valoszinu leginkabb futasban…) Hat en ugyan nem leszek aldozat tipus! Se gyengebbik nem! Hogyne!

*

Ti pedig kedves olvasoim ne lepodjetek meg, ha egyszer egy onvedelemert, nokert, embersegessegert folytatott kampanyban bukkantok a nevemre.

En ket eve hadjaratot fogadtam…

enough