Megint…

…elmúlt egy Hálaadás. Pont egy éve először, hogy billentyűzetet ragadtam és megírtam én miért lehetek hálás.

Ma – pont egy évvel később – visszaolvastam.

Noha a Hálaadás nem a “mi” ünnepünk – s soha nem is lesz az -, talán nem ártana bevezetni. Talán nem ártana nekünk is az évnek egy adott napján kicsit leülni és “leltárazni”. Visszagondolni és előretekinteni. A szeretteinkkel lenni és hálásnak lenni. Hálásnak lenni úgy, hogy kimondjuk, megéljük, tudatosul bennünk. Ha mást nem, ezt mindenképpen érdemes lenne “átvenni”. (Noha nincsenek illúzióm arról, hogy “odaát” ez hogyan zajlik.)

Ma visszaolvastam a tavalyi számbavételt.

Elképesztő, hogy mennyit fordul az élet egy év alatt.

Elképesztő, hogy mennyit felejtünk egy év alatt.

Írj egy listát, írd meg bátran! Legyen ez az útmutatód, ha eltévelyednél. Legyen ez a térképed, ha nem találnád az ösvényt.

Bevallom, úgy éreztem az elmúlt év után nincs miért hálát adnom.

Pedig ez a legnagyobb dolog amit hazudhatunk magunknak.

Mindig van miért hálát adnunk, s már csak ezért is hálásak lehetünk.

.

.

Íme tehát: hálás vagyok, hogy tudom mi az igazi szerelem, hálás vagyok, amiért bárhol legyek is, erre az eljegyzési gyűrűm is örökre emlékeztetni fog. Hálás vagyok, hogy rengeteg igaz barát vesz körül, akik mellettem állnak a bajban is, ezt tudom. Hálás vagyok… Nekik. Mindenért.

Hálás vagyok az új cimboráknak is, akikkel még csak most ismerkedünk, és azoknak, akikkel a következő évben fogok megismerkedni.

Hálás vagyok a családomnak azért az érzelmi támaszért és háttérért, amit nyújtanak. Talán anélkül, hogy tudnának róla.

Hálás vagyok a “másik” felemnek, aki tart, hogy ne essek el és akit tarthatok, hogy ne essen el ő se.

Hálás vagyok a terveimért. Amiért mindig vannak. A Ferkómnak, amiért az övéit az enyémekkel összefonja. Hálás vagyok a közös terveimért. 

Hálás vagyok a jövőnek. Amiért sok izgalmas és boldog pillanatot tartogat. Hálás vagyok a jelennek, amiért a szépet és a jót engedi felfedezni benne.

Hálás vagyok a múltnak, amiért nem engedi elfelejteni azokat, akiket nem akarunk.

Hálás vagyok az Őrangyalomnak.

Hálás vagyok, amiért képes vagyok hálás lenni.

A kezdet

“Keep calm and carry on!” – tartja a híres, angol mondás. “Csak nyugi és folytasd”, virít ma már plakáton, bögrén, bármin.

Hát nyugodt maradtam, nagy levegőt vettem és folytattam. Hogy mit? Úgy nagyjából az egész életet – felelném.

A pontos állomás Anglia, Watford. London “külső”, hogy pórias legyek. Erre még éppen van overground végállomás (kicsit messzebb még a híres underground is), itt is járnak double decker-ek (emeletes busz), és vonattal csak 20 perc a nyüzsgő londoni centrum. Vidék ez, de a nagyváros is csak karnyújtásnyira van.

Amszterdamból érkeztük, a változatosság kedvéért megint egy szál bőrönddel, hogy találjunk egy lakást szinte “másodpercek” alatt, illetve hogy nekigyürkőzzek a még Hollandiában felajánlott állásnak. Sose fogom elfelejteni az első perceket a Luton reptéren. Minden szürke volt és rideg, mintha egy raktárépületben sétálgatnánk, amely mellett néha úgy “mellesleg” ki-kigördül egy-egy repülő. (Luton valójában egy hatalmas konténerépület, nem épp az impozáns repterek egyike.)

Morcos ellenőr méregeti az útlevélképemet: “Mi célból érkezett az Egyesült Királyságba?”

“Élni.”

Helyzetünk viszont sok jöttmentétől eltérően kicsit egyenesebben indult. Nekem már volt munkahelyem, egy leendő kollégám aki befogadott az első éjszakára, és a holland emlékekből táplálkozva a bürokrácia labirintusára is fel voltunk készülve lelkiekben. (Feleslegesen, itt minden zavaróan simán ment.)

Hogy mi történt azóta?

Lassan négy hónapja dolgozom fejvadászként – az anno megajánlott pozícióban -, imádom a brit akcentust, és egyre nagyobb önbizalommal csüngök a telefonon. Vannak jobb napok, és kevésbé jobbak, de azt hiszem ez a világ bármely pontján így lenne. A Pasi is megbarátkozott már a sorsával, angol tanfolyamra jár, fogatlan indiaiakkal beszélget a közeli hipermarket parkolójában és gyanítom mostanra végigkóstolta az ország egész cheesecake (sajttorta) kínálatát.

Sokáig sirattuk a holland bicikliket és az általuk adott szabadságot, vagy bosszankodtunk az angol közlekedésen (drága is, lassú is). Úgy éreztük, hogy a buja zöld erdők se pótolják az amszterdami csatornák szépségét, és hogy az élet valahogy gondterheltebb itt, mint odaát volt. Nem értettük, hogy másoknak hogy lehet ez az ország a Kánaán,  mikor itt néha ugyanúgy kilométereket kell sétálni a legközelebbi kukáig, mint otthon.

A britek szintúgy elhízottak, mint a mi népünk otthon. (Bezzeg a sudár hollandok!) A fogyasztói társadalom itt ugyanolyan buta (manipulált), mint odahaza. A vonatközlekedés minden apró tényezőtől csődöt mond. A buszok negyed órát késnek…

…vagy negyed órával előbb jönnek. Az élet itt is veszélyes, kocsmai verekedések, lopás, szörnyű hírek nap, mint nap. Stressz, rohanás, közlekedési dugó.

Tulipánország számunkra örök szerelem marad.

Ugyanakkor rájöttem, rájöttünk valamire: egész egyszerűen most nem ott vagyunk.

Hovatovább Anglia egy fontos állomás, mindkettőnknek. Itt és most. A jelenben, ha úgy tetszik.

Tessék hát kiélvezni!

Itt is vannak szép helyek, itt is lehet egészségeseket és finomakat enni, itt is mosolyognak az emberek és még az eső is kevesebbet esik Hollandiához képest. (Hittétek volna?)

Erre kell tehát koncentrálni, a szépet és érdekeset meglátni. Bárhol is legyél a világban.

Szeretni, élvezni, nevetni, becsülni.


Ott folytatjuk tehát, ahol egyszer régen abbahagytuk, hiszen “keep calm and carry on”!