Szakadek

Nehez megfogalmazni…

Ott allsz a szakadek szelen.

Nehez megfogalmazni… tudod, hogy ugrani kell. Mar nincs vissza…

Ugrani kell, mar nincs visszaut. Jobb lesz. Mas lesz. Menni kell, ugrani kell.

Megis, ott allsz a rohadt szakadek szelen, es elgondolkodsz.

Biztos?

Biztos ezt akarom?

Nem egyszerubb hatra lepni? Nem egyszerubb meghatralni?

Visszaterni a megszokottba. A ketrecbe, a biztonsagosba?

Nem.

Nem az.

Lepsz. Elore lepsz.

Leugrasz.

Osszetorsz.

Felallsz.

Es ujra kezded.

Elindulsz elore.

…. mignem megint egy szakadekhoz ersz.

.

.

… A melyen ulve olyan nehez most barmit is megfogalmazni…

Reklámok

Július 28.

Zavaros a fejem, homályos a látásom. Csönd van, csak a ventillátor zúgását hallani az irodában.

Zavaros a fejem, hangzavar van. A jakuzzi folyamatos csobogása diktálja az ütemet. Homályosan látok, de nem bánom, így is ismerős arcok mosolyognak rám minden irányból.

Lüktet a térdem, azt hiszem felsértettem, miközben bizonytalan léptekkel igyekeztem bemászni a villodzó-fényű medencébe.

Körülnézek, körülöttem mindenki álmos-mosolygós szemekkel, ruhástul ül a vízben, és élvezi a mélyről törő meleg bugyborékokat. Senki se szégyenylős, senki se szomorú. Nyitott szívvel várjuk a napfelkeltét, nevető lélekkel örülünk a pillanatnak.

A klór jellegzetes szaga csapja meg az orromat, ujjaimat szétnyitva pihentetem kezem a víz felszínén. Nézem, ahogy a lábam vonala furcsa alakzatot vesz a fodrozódó vízen. Balról hangos zsivaly, vízfröccsenés hangja szűrődik, jobbra valaki elsütött egy bugyuta viccet.

Boldogok vagyunk. Részegek vagyunk, és fiatalok. Felelötlenek, zabolátlanok. Megtehetjük, ma bármit megtehetünk.

Miénk a napfelkelte, mienk az Élet. Miénk az Élmény, amelyet még a következő kör vodka-rettenet sem vehet el…

Pár órával kesőbb bódultan, még mindíg mosolyogva ébredek. A fény hatalmas rohamosztaggal árad be az ablakon. A ruhám csurom vizesen hever a zuhanyzó alján. A jól ismert klórszag lengi be a piciny fürdőszobát. Tekintetem egy elmosódott sminkkel találkozik a tükörben. Boldog vagyok. Részeg vagyok, és fiatal. Zabolátlan, és talán utoljára, felelőtlen is.

A tekintetem lassan kitisztul; a ventillátor nyugodt zümmögését megtöri a csörgő telefon és az utca zaja.

Az orromban még mindíg érzem a boldogság bugyogó, klóros szagát…

Itt mindenki szégyenylős, mindenki szomorú.

water_lg

Saját farkába harapó kutya

Csak futunk körbe-körbe

Nem haladunk se előre,

Se hátra, se-

merre sem.

Én pedig néha magam sem értem

miért is nem kérdezem

meg magamtól azt,

hogy mégis mi a f.szt

keresek én itt?

S mégis mit,

akarok én magamtól,

ha a saját farkamtól

nem látom,

hogy bőszen öngmagamat mardosom?

Hát gratulálok (magamnak),

szalutálok (Azoknak),

talán egy csókot is dobok,

s felemelem azt a konok

fejemet.

Nevetek,

“langyos tán a főzelék?”

Hát Isten Veletek, Csőcselék!