Eat, pray, love

Nem ez a het volt eletem hete (eddig). Mint ahogy az elozo sem… es az azelotti sem.

Nem tudom Nektek van-e olyan film a repertoarotokban, amit olyankor neztek meg, amikor minden mas kotel szakad. Ami valamiert fontos, es amit ezredszerre se tudtok megunni. Nekem lassan ilyen lett a cimet ado “Izek, imak, szerelmek”.

Anno egyebkent a konyvvel kezdtem es teljesen magaval ragadott, de a sok adaptacioval ellentetben nalam itt a film is kivaltja ugyanazt a hatast, hiaba, Julia Roberts-szel rossz alkotast nem nagyon lehet osszehozni.

A sztori szerintem valoszinu sokaknak nem tobb egy kedves es talan enyhen sablonos tortenetnel, engem viszont allandoan almodozasra, ujragondolasra es tervezesre sarkall. Mert basszus az a no a vasznon (vagy a konyvben) EN vagyok!

Aki nem ismerne a tortenetet: egy amerikai irono egy a furdoszobakovon atsirt ejszaka utan ugy dont, hogy szembe nez az eletevel: elvegre nem elegedett es nem boldog. Elvalik a ferjetol, majd belemenekul egy masik kapcsolatba… amiben szepen lassan rajon, hogy cseberbol vederbe esett. Ezert aztan otthagyja a pasit, a torteto New York-ot, az osszes baratjat, azert, hogy egy evig vissza se terjen. Helyette elmegy Olaszorszagba jokat enni es nyelvet tanulni, Indiaba meditalni es Balira megtalalni az egyensulyt. Persze, mint minden happy end sztorinal lenni szokott, vegul a nagy szerelem szele se maradhat ki a cselekmenybol.

eat-pray-love-movie

Szoval ez a no ott minden nyavajajaval egyutt en (is) vagyok. Felre ne ertsetek, nem all szandekomban elvalni a ferjemtol es nincsenek kusza, atlathatatlan kotodesi problemaim a ferfiakkal… de en se vagyok a helyemen. Hiszen en is nyelveket akarok tanulni, racsodalkozni az izekre, az emberekre, a szokasokra, a szinekre. En is meditalnek Indiaban, hogy megtanuljam lecsendesiteni az elmem, bringazgatnek Balin… es camambertes bagettet ennek Franciaorszagban (valahol a rivieran), vegigjarnam az El Caminot, elheverednek a fuben Afrikaban egy hatalmas fa arnyekaban, megneznem az egyiptomi piramisokat, ujraelnem az amszterdami bringas elmenyeket Koppenhagaban, sziesztaznek Spanyolorszagban, esetleg atingaznek rendszeresen Gibraltarra, megcsodalnam Isztambult…

Persze, sok nyar van meg hatra az eletembol, amikor szepen aprankent begyujthetek nehany elmenyt az emlitett orszagokbol a csaladi albumba, en azonban ennel tobbre, masra vagyom. Nem vagyok telhetetlen, de engem sokszor nem a turistaelmeny vonz, illetve ha valahol turistakent fordulok meg, akkor is azon kattogok, hogy milyen szivesen elnek az adott kornyezetben egy ideig. Engem a hetkoznapok erdekelnek, de valami veszettul.

Tudjatok hany nyelvkonyv csucsul a polcomon jelenleg is? Lassuk csak… olasz, portugal, holland, spanyol… de most epp erosen erdekel a sved es a maltai is.

Sokan mar az eddigi “teljesitmenyemet” is irigylesre meltonak talaljak; elvegre voltam egyetemista Nemetorszagban, eltem egy evet a csodas Amszterdamban es jelenleg a sokak altal hon ahitott London a lakhelyem.

Megis nyughatatlan vagyok. Megfigyeltem; nagyjabol egy ev alatt jutok el oda minden alkalommal, hogy kezd parazslani a talaj a labam alatt… szoval mostanra mar nagyon mehetnekem van!

Hogy mi ezzel a gond? Az elet. A “szokas”. A norma. Szerencsere olyan parom van, aki osztozik a lelkesedesemben es hasonloan tud “viszketni a talpa”, mint az enyem… De az Elet nem partnerunk, vagy csak nagyon lassan es nehezen.

Mert mit kellene tennem? Munkaba jarni hetfotol pentekig, elvaras szerint kicsit “workaholic”-ka (azaz munkamaniassa) vallni, mert manapsag ez a “trendi”? Lakast venni hitelre, minel tobb penzt es karriert akarni, meg akkor is, ha nobol vagyok, majd hirtelen az egesznek hatat forditani, szulni nehany gyereket es a Csaladanyak mintapeldanyava valni… minden nap egyensulyozni az anyasag es a business woman kozott, harcolni a kilokkal, torekedni a heti ket szexre, es kozben lopva gondolni arra a 10 nap szabadsagra, amit a nyaron eltolthetek valami “exotikus” helyen (a gyerekekkel es a ceges e-mailekkel a BlackBerry-n a nyakamban)? Ez legyen az utam es a celom, mert ez a normalis? Mert manapsag mindenki igy csinalja?

Megprobaltam, tenyleg. Minel inkabb a jo uton haladok egyebkent (legalabbis a felpercenkent pittyego BlackBery mar megvan), annal inkabb azt erzem, hogy satuba huzom a fejem, es meg mosolyognom is kell hozza minden egyes alkalommal, mikor szoritanak egyet rajta. Mert ez igy jo. Mert ezt igy kell.

Dehogy jo. Mar egy ideje sejtem, hogy ez nekem nem jo, sot, halkan, otthon, a negy fal kozott mar talan ki is merem mondani ezeket a gondolatokat. De ennyi. Egyenlore itt tartok.

Johet a jogos kerdes: akkor viszont mit akarok? Hat ez az!

Fogalmam sincs.

Illetve megis, de csak homalyosan. Szabadsagot, fuggetlenseget. Hogy ne mas mondja meg, hogy mikor es mennyi szabad napom lehet egy evben. Pont annyi penzt, ami mellett nem kell aggodni, de nem akarok vegalathatatlanul a szamok buvoletebe esni… legyen “eppen eleg”. Egeszsegeseket, minosegit es finomakat enni. Jo borokat inni (a legutobbi posztom ellenere). Szeretni a munkamat. Elvezettel dolgozni, mert fontos a munka. Soha nem voltam munkakerulo, es nem is leszek, az is biztos… Szeretnek egy kutyat is, akit elvihetek magammal setalni, vagy a sarki kozerteshez. (Szeretnek vegre egy foberlot, aki megengedi, hogy tartsunk allatot…) Szeretnek persze majd gyerekeket is, minimum kettot. De elotte szeretnek elmenyeket, amiket estenkent meselhetek nekik.

Szeretnek… egyensulyt.

Mint mindenki mas.

Akkor hol rontjuk el megis oly’ sokan?

Elmeselek egy rovid szosszenetet, ami par napja a fejemben ragadt:

A fonokom baratnoje Tahitirol valo. 16 evesen hagyta ott a szigetet, Franciaorszagba ment a nagyszuleihez, most Londonban el a fonokommel mar evek ota. Egy jol meno, borokkal foglalkozo PR cegnel dolgozik… es nemreg utazott vissza Tahitire par hetre. Ennek kapcsan meselte a fonokom, hogy szegeny lany mar nagyon varta, es hat meg is erti a parjat, mert hat gondoljunk csak bele, Tahiti maga a Paradicsom… es neha nagyon szenved, mert a Paradicsom utan nagyon mas tud lenni a koszos, zsufolt London.

Nem mertem hangosan feltenni a kerdest, ami azonnal atvillant az agyamon: Akkor miert nem el a Paradicsomban? Miert nem ter haza? Vagy miert nem tesz azert, hogy megtalalja a Paradicsomot… itt, vagy valahol mashol?

.

Azt hiszem az en elonyom sokakkal ellentetben csupancsak annyi, hogy lassan kezdem kezzelfoghatova tenni magamban a vagyaimat. Hogy lassan rajovok, hogy mit akarok. Sot, nem csak rajovok, de tenni is akarok erte.

Csak azt nem, hogy hogyan…?

Minden esetre egy felismeressel legalabb mar elorebb jarok.

Mar csak egy terv es a megvalositas kell…

.

Ti hol tartotok?

dreams

Advertisements

Eat, pray, love” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kati en mar reg megmondtam a frankot: SIKERES SAJAT VALLALKOZAS. ennyi
    Ezzel kb megoldanad a fent irtak 80 %-at. Jo, ez nem 100%, de talan pont ettol valosag a valosag..
    Puszi 🙂
    Greg

    • Hat Greg, nem vagy messze az igazsagtol! Tudom en, h az kell, es ilyen iranyba is agyalgatok mar joideje… majd csak vigyazz, nehogy te legyel az elso ugyfelem! 😉

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s