Ohh az az Erasmus!

Talan nincs meg egy teologus, akinek a nevet – noha meg veletlen sem vallasi okokbol – ennyi fiatal ismeri.

Erasmus.

A nevvel jelzett osztondij program szerintem a leheto legszelsosegesebb reakciokat valtja ki az emberekbol – a korombeliekbol legalabbis biztosan. Aki volt, annak ezer emlek, szosszenet, erzelem todul az agyaba a masodpercek tortresze alatt.

Aki nem volt, az csak a torteneteket hallotta. Azokat viszont biztosan, es ezert talan valahol melyen sajnalja, hogy sohase vette a batorsagot, hogy o maga is hasonlo tapasztalaton menjen keresztul. Sokan persze elhessegetik a kenyelmetlen gondolatot olyan sztereotip “igazsagokkal”, minthogy ez csak reszegeskedni es bulizni vagyo fiatalok celtalan gyujtohelye.

Mennyi ilyen es hasonlo velemenyt olvastam, hallottam, tobbek kozott a Hugom temaba vago konyve kapcsan!!!

Csak legyintek: nem ertik. Hogyan is erthetnek? 

Hogyan is erthetnek milyen az, amikor kiszakadsz az altalad jol ismert kis buborekbol es kinyilik elotted az egesz vilag?

Amikor a komfortzonadat jocskan el kell hagynod, hogy boldogulj. Elveszett vagy. Nem ismered a helyet, nincsenek kozos normak, nincsenek baratok, nincsen a csalad hattere, az anyanyelved biztonsaga.

Nem tudod mi hogyan mukodik, masok tudasara es segitokeszsegere vagy utalva.

Az indulas rettenetesen nehez: honvagy, minden uj, semmi nem a megszokott.

Kozben otthon az elet megy tovabb – nelkuled. A baratok ugyanugy osszejarnak – nelkuled. A csaladi szuletesnapokat ugyanugy megunneplik – nelkuled.

Ugyanakkor…

..nem te vagy az egyetlen. Nem te vagy az egyetlen, akit messzire sodort nemi kalandvagy a szeretteitol, a szokasaitol es az eletetol. Vannak meg masok is, ugyanolyan riadt tekintettel, bizonytalan mozdulatokkal.

S noha az anyanyelvetek es a hatteretek nem ugyanaz, meglatjatok egymasban a kapaszkodot.

Megkapaszkodtok…

… es onnantol szepen lassan kinyilik a vilag.

Eloszor csak orultok egymasnak, ha osszefuttok az idegen epulet folyosojan, vagy a buszmegalloban. Vegre egy ismeros arc!

Majd keresitek egymas tarsasagat… es a tobbi “sorstarset” is. Bulikban vesztek reszt, programokat szerveztek. Kozoseket. Minel tobben vagytok, annal jobb.

Rajottok, hogy a fajdalom es elveszettseg egyetlen gyogyszere, ha kimereszkedtek a titeket korbevevo uj kornyezetbe, ha nyitottak vagytok egymasra.

Mig az elso par feles a gyotro honvagy csillapitasara csuszik le, addig az elkovetkezendok egy ujabb kozos elmeny megunneplesere.

Baratok lesztek, nagyokat beszelgettek. Megismeritek egymas szokasait, kulturajat, nyelvet. Egyutt nevettek az elmenyeken, a tobbieken, a poenokon. Kozos ertekrendszeretek alakul ki.

Olyanok vagytok, mint egy szines nagy kavalkad, egy hatalmas csalad. Ha egy szomoru, mind vigasztalja, Ha egy szerelmes, mind drukkol neki. Ha egy latogatot fogad, mind orommel udvozli.

Ez kerem az Erasmus.

Tiszta, emberi ertekek, kapcsolatok, erzelmek. Felesleges sallang, problemak, tettetesek nelkul. Oszinte, tiszta, es rettenetesen intenziv.

Senkit nem erdekel, hogy elotte ki voltal, vagy ez utan ki leszel. A lenyeg, hogy ott vagy, akkor es ugy.

Rohadt egy dolog ez az Erasmus.

Egyszer ugyanis vege szakad. Olyan, mintha maga az Elet lenne felporgetve: rapid erzelmek, gyors es mely egymasratalalasok… majd ezen szerettek elvesztese. Szepen, sorban, egyenkent.

Ujra csak a fajdalom marad, ismet a bucsu fajdalma. Ezuttal azonban nem csak egy idore szol – tudod nagyon jol, hogy a tavolsag es a valodi elet miatt tobbekkel sohase latjatok egymast viszont.

A program veget er – kinek elobb, kinek kicsit kesobb. Az alombol fel kell ebredni, eleted zarojeles szakasza bezarul.

Visszaszippant a vakum, amit hagytal magad utan, vissza a regi eletbe, a regi baratokhoz, a csaladhoz, bele a buborekba.

Valami azonban mar nem ugyanaz, tobbe nem lehet ugyanaz. TE nem vagy ugyanaz. Megvaltoztal, tobb lettel, rugalmasabb es nyitottabb.

A kinaiakrol mar nem csak az olcso cuccok jutnak eszedbe, hanem az a kedves arcu fiu, aki tangozas kozben hummogte az utemet. (Jo, lehet o koreai volt.)

Az arabokrol se a terrorizmus, hanem a baratod, aki bucsuvacsorat keszitett neked, es rengeteg fotot mutatott a pazar otthonarol es mosolygos csaladjarol – valahol messze egy tavoli orszagban.

A gorogok… nem adossagban uszo lehutok, hanem szamomra egy olyan kedves lany hazaja, akinek orok jokedve, optimimzumsa es jobbra torekvese a mai napig peldaerteku szamomra.

Az olaszok… o a draga olaszok, akik barmikor az asztalukhoz invitaltak, ha egyedul voltam… es akiknek egy olyan baratnot koszonhetek, aki a mai napig nagyon hianyzik.

A japanok… akik szeretik a Turo Rudit. 🙂

… es mi “semirekello” magyar fiatalsag, akik mar akkor nem a sajat anyanyelvunket hasznaltuk, ha csak egy “idegen” is tevedt kozenk, mert ugy volt illo es termeszetes.

Nem felsz valakitol csak a borszine miatt, meghallgatod barki szerelmi banatat, iranyuljon az barmelyik nemre. Orommel mondod el harmadszorra is artikulalva ugyanazt az angol mondatot – ezt adta neked az Erasmus.

Megallsz, ha turistak utbaigazitast kernek, akkor is, ha fogalmad sincs a keresett utvonalrol.

Keszsegesen le is fenykepezed oket.

… es kicsit tobbet tudsz a vilag olyan apro dolgairol, minthogy melyik orszagban hogyan utanozzak az allathangokat, vagy mikent unneplik a Karacsonyt.

*

Azt hiszem itt “romlottam” el en is kicsit. Az Erasmus az oka.

Csoda hat, ha ezek utan tul szuk nekem a magyar buborek?

A minap jottem ra: en meg mindig “Erasmust” elek, ha kicsit modositott formaban is.

Eltem, dolgoztam, nevettem, sirtam nemetekkel, hollandokkal, britekkel, romanokkal, lengyelekkel, spanyolokkal, fiukkal, lanyokkal, melegekkel es heterokkal… es meg sorolhatnam.

Jo ez igy.

Csak bucsuzkodni ne kellene ujra meg ujra.

*

Reszlet az Erasmus-os blogombol, 2010-bol:

“..és a búcsúzkodás is. Azt is túléltem. De egyvalamit le kell szögeznem. Az a végén a feketeleves. Elbúcsúzni azoktól, akiket fáradságos munkával a szívedbe zártál… úgy, hogy talán soha többé nem látod viszont mindegyiküket. És nem lesz több 3-szintes buli, menzán kávézás, a mozi előtt találkozás, Schwarz-weiss, “übergang zum schienenverkehr”, Südhaus, Linie 7, Ginseldorfer weg, Ja! kenyér, Rewe lépcső… szipogó kínaiak… hangos ébresztőórák… 

Nem, ezután nincs semmi ilyen. Ezután a felelősség van, a visszarázódás, a pótolás, a hiányérzet. Meg az Erasmus utáni depresszió. Meg a sok fészbúk… ez maradt.

 

Lehet mérlegelni.  

(több, mint egy hónappal a hazautazásom után)”

c88f560e4cb2f2c20798493838d95348

Reklámok

… rajt!

Lehajtott fejjel, lesutott szemmel sunnyogok eled Kedves Olvasom. Tudom, regen jelentkeztem be, nagyon regen.

Haboghatnek olyan kifogasokat, hogy “nyar van”, meg “porog az elet”, de hat… nyar van na.

Az Anti-Boldogsagterv tabort (mar ha van olyan) el kell ugyanakkor, hogy keseritsem: hallgatasom oka nem a tetlenkedes volt, oooo de nem am! Sot!

Nagyjabol az egesz Facebook ezt harsogja kozel, s tavol, megis megemlitem, hatha valaki lemaradt:

Maltara koltozunk.

Igen, Maltara. Oda.

Igen, az egy sziget. Egy kulonallo orszag. Bezony.

Igen, Europaban van, guglizd meg, ott van az olasz csizma alatt!

Igen, az a kis maszat a terkepen, az Malta.

Nem, nem az olaszokhoz tartozik, mondom, hogy kulonallo orszag!

Nem, nem kell mindenfele rettenetes nyelvet megtanulnunk, hivatalos naluk az angol is.

Hat igen, az ido meg meleg. (Evente 300 nap napsutes!!!)

Cserebe nincs futes, telen meg fogunk fagyni. (Meg bizony!)

Ja es vannak capak, meg meduzak. (Bocs anya!)

Szoval Malta.

Sokan ova intenek tole, talan ezert is akarjuk egyre jobban. Az into ervek altalaban ezek szoktak lenni: kicsi, tul kicsi, nagyon nagyon kicsi, mivel kulfoldi vagyok tuti mindenki at akar majd vagni, nyaron nagyon meleg van, hamar meg fogjuk unni… ja es nagyon kicsi.

Igazabol ilyenkor mosolyogva megjegyzem magamban, hogy mintha csak Magyarorszagrol beszelnenk…! Itt legalabb van tenger (meg meduza), csokolom.

S hogy miert Malta?

Mert mindig is vagytam egy kis mediterran eleterzesre, es ugy erzem ha nem probalnam ki, orok eletemben bannam. Nem allitom, hogy tutira itt fogunk megoregedni, de ezt az eletapasztalatot meg muszaj begyujtenem, mielott vegleg roghoz kotom magam.

A kis celpontunk egyebkent tobb szempontbol is idealis: mediterran (ugyebar), az angol is hivatalos nyelv, az elet joval olcsobb, mint Londonban, es nekem az utobbi evbol kifolyolag eleg sok munkakapcsolatom alakult ki a szigeten.

Ez tehat a “Hova?”

A “Miert?”-et azt hiszem nem nagyon kell magyaraznom – megtettem mar korabban annyiszor.

S noha volt olyan idoszak, amikor nagyon kellett koncentralnom, hogy a munkamat ne mokuskerekkent eljem meg, megis nagyon nehez az elvalas.

Kicsit tobb, mint egy hete mondtam fel, most fizetett felmondasi idon vagyok. A tavaszi nehezsegeken tullendultem, voltak sikereim, csatlakozott a csapathoz nehany remek uj kollega, osszessegeben nagyon jol ereztem magam.

A felmondasom elotti idoszakban volt, hogy ketelkedtem abban, hogy ez a jo megoldas-e? Hogy tenyleg jobbra torekszunk, vagy csak megfutamodunk?

Ilyenkor eleg volt reggelente a tukorbe neznem, behunynom a szemem fogmosas kozben, es elkepzelnem, ahogy reggel besut a nap a redonyon… az erkelyen reggelizunk, mikozben a kutyusunk ott szunyokal az asztal alatt… van egy tagas lakasunk, vendegszobank, ahol barmikor szeretettel latjuk a rokonokat, baratokat.

Mindez most karnyujtasnyira lehet!

Hat fogtam az osszes batorsagomat, es egy szep napon elmeseltem a terveinket a fonokomnek. Nehez volt, mert az utobbi ev baratokka kovacsolt ossze minket, kicsit ugy ereztem cserben hagyom…

A tenger felol erezni a sos levegot szagat, ahogy meglebegteti a fuggonyt…

Gyozott az alom kergetes, idillkovetes, bolondsag, naivitas, ki aminek hivja.

En kovetkezo lepcsonek.

Malta

Persze hazudnek, ha most azt mondanam, hogy minden “rozsaszin”, mert nem is latom az alagut veget.

Hosszu ido utan ez az elso alkalom, hogy ugy hagytam ott egy munkahelyet, hogy nem tudom hol lesz a kovetkezo.

Nem tudjuk hol fogunk aludni… es elni.

Milyen emberekkel hoz ossze a sors?

Miket kell elintezni? Milyen varatlan akadalyok gordulnek elenk? (Varatlan akadalyok mindig vannak…)

Sokan mar most irigyelnek minket, en viszont oszinten szolva most szinte barkivel szivesen cserelnek. Csak logunk a levegoben, es mindezt magunknak koszonhetjuk!

Hat, eleg hulye erzes.

Ami ugyanakkor megerosit es egyben megdobbent: az itteni kollegak, ismerosok kozul senki se kerdezte meg, hogy miert akarjuk elhagyni Londont? Senki. Ezen tenyleg nagyon meglepodtem, azt hittem ez azert egy kifejtos kerdes. Ugyanakkor sokak szemeben lattam egy apro villanast a terveink ecsetelese kozben… valami sovargo, egyben elismero es kicsit irigykedo tekintetet. Tucatnyi szemparban lattam ezt az utobbi hetekben.

Ugy latszik London nem csak minket fojtogat.

Szoval ugy erzem most magam, mint a versenylovak a boxban, kozvetlen a startpisztoly eldordulese elott. Mennek, repulnek, belevetnem magam az uj eletbe. Szorfoznek (meg jol osszetornem magam), bikiniben flangalnek, hagynam a sot beleszaradni a hajamba, hajnalban levinnem a kutyat setalni (le en), bort innek a teraszon a naplementeben, beilleszkednek, kajakoznek, szoknam a kornyezetet, a levegot…

… ehelyett azonban meg csak az agyon ulve fantazialok egy olyan nyarrol, ami lassan elhaladt mellettem. Szamlakat nezek at, e-maileket irogatok, kenyszermosolygok a lakasmustrara erkezoknek, osszeszorult gyomorral veszem tudomasul az ujabb es ujabb be nem kalkulalt koltsegeket.

Csak dordulne mar el az a pisztoly!

93ce2bb270e46423d423bf578c31d5fd