– tehetitek fel tobben a kerdest. Jogosan.
Boldogsagtervem egy olyan szakaszaba ertem, amit maximum csak sejthettem az indulaskor.
Uj orszag, uj allas, uj lehetosegek – rengeteg feladat ami mellett nem volt erom kedvem az apro fogadalmakra, feladatokra koncentralni. (No persze a sport es a “ne egyel meg minden sz@rt” mukodott tovabbra is, nincs kifogas!)
Intenziv honapon, heteken, napokon vagyok tul.
Kikoltozes intezese, utazas es bekoltozes szervezese… elnagyolt bucsuzkodasok, sokszor megismetelt “ugyis-jovunk-nemsokara” mondatok. Egy-ket fako mosoly, egy-ket irigykedo tekintet.
S bar London meg mindig nem az en varosom, az utobbi napokban mintha mar kezdene megszepulni. Most, hogy nem jarok a belvarosban nap, mint nap, jo ujra a hatalmas felhokarcolok kozott setalni, a sok sieto arc nelkuli embert figyelni.
Az osz is megerkezett a parkba.
Kellemes beszelgetesek, atertekelt kapcsolatok.
Errol szolt a szeptemberem eddig.
Nem is banom. Az olyan kozhelyek, mint az “emlekezz miert kezdted”, illetve “az ut a fontos” most mintha szamomra is jelentessel telnenek meg. Mert emlekezni kell, most a leginkabb. Nem elbizonytalanodni. Elvezni.
Ujra felulni arra a bizonyos hullamvasutra. S noha neha en is hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nekunk a koltozes mar rutinbol megy, ra kell jonnom, hogy ezt nem lehet megszokni.
Minden hullamvasut mas.
Szoval a lenyeg a lenyeg, Cukorhal koszoni szepen jol van.
Csak most kicsit a szokasosnal is jobban el van varazsolva. 🙂
Vándorcirkusz 