Evfordulo

Ket es fel ev… korubelul ennyi ideje jelent meg az utolso bejegyzesem a blogon.

Ma visszatevedtem ide.

Elfelejtettem a linket, a Google segitseget kellett kernem, hogy visszatalaljak a bloghoz. Elfelejtettem a jelszavamat is. Volt ido, mikor naponta gepeltem be.

 

Mit keresek most itt?

Nem is tudom. Muzsa mostanaban megint mocorog bennem.

Rengeteg dolog valtozott az elmult ket es fel evben, es nehany allando maradt.

Talan majd irok roluk – talan nem.

 

 

A WordPress szerint egyebkent pont ma 6 eve, hogy reigsztraltam a blogra. Hat, boldog evfordulot!

Fogadd orokbe!

Akik regota az olvasoim, mar talan megszokhattak, hogy mindig arrol irok, ami epp foglalkoztat. Ami foglalkoztat annyira, hogy szavakba is tudom onteni. Ilyenkor akaratlanul is a teman agyalok, mondatokat pakolok ossze fejben, amolyan “belso” tollba-mondok. (Zuhany kozben megy a legjobban.)

Miota Maltara koltozunk, annyi mindent kellett elintezni, megszokni, ujragondolni, atertekelni, kitalalni, stb, hogy Muzsa hangja bizony nagyon elvekonyodott, es nem duborgott semmi tema hosszabb ideig a fejemben, azt kiabalva, hogy “irj meg”!

Egeszen mostanaig.

Tortent ugyanis, hogy pontosan egy hete uj csaladtaggal bovult a kis csapatunk: orokbefogadtunk egy cicust.

En egy nagyon allatbarat csaladban nottem fel: nem igazan volt olyan idoszak az eletemben, hogy ne lett volna rendszeresen legalabb egy kutya es nehany macska a kozelemben.

Kiveve az utobbi majdnem 10 (!) evet. Idestova ennyi ideje (miota egyetemre mentem) sovargok negylabu tarsasag utan. Volt egy kisebb probalkozasom nehany deguval (gondolom most mindenki vadul guglizza, hogy “mi a joeg az a DEGU”), de ok nemhogy az allat-hianyomat nem tudtak enyhiteni, de a ragcsalokat is megutaltattak velem. Mondjuk az “ujjelhuzos” reflexeimen sokat javitottak, az biztos.

Szoval 10 ev, nehany deguharapas es sikertelen foberlo gyozkodes utan vegre visszajutottam oda, hogy ismet van kire elvezetnem az allat-imadatomat: megerkezett Phoebe, egyenesen az utcarol.

Aki volt mar Maltan, az biztos eszrevette, hogy ez a sziget bizony tele van macskakkal. Dugig. Sajnos a tulszaporodasuk hatalmas problema: mig otthon egy-egy kobor cica korical egyedul az utcakon, addig itt a macsekok koloniakba, csaladokba verodve, tomegszam tanyaznak. Szerencsere a maltaiak nagy resze nagyon allatszereto, sokan etetik rendszeresen az utcai cicakat, koloniarol koloniara jarva, a sajat penztarcajuk karara. Valletta egyik parkjaban peldaul tobb, dobozbol kialakitott kunyho is fel van allitva a cicaknak – az egesz frankon ugy nez ki, mint valami homeless-falu. Ez persze nem megoldas, a tulszaporodast vajmi kevesse allitja meg. A felnott macsekok mar vadak annyira, hogy ne lehessen oket megfogni es ivartalanitani, menhelyre vagy onkentes befogadohoz is csak akkor kerulnek, ha valami baj eri oket (es ezert befoghatoak). A kicsikkel meg mas a helyzet: ok altalaban batrabbak, es akik etetik oket, azok nemi szerencsevel meg is tudjak csipni a grabancukat. Ok azonban szinten kis esellyel kerulnek el az utcarol, ugyanis minden orokbeadonal telthaz van. Sajnos nagyon sok kiscica auto vagy kutya aldozata lesz, a tobbiek pedig felnonek es elvadulnak az utcan, sok-sok ujabb kiscicat hagyva maguk utan.

A Facebook tele van a segiteni akaro allatbaratok csoportjaval, ahol rengeteg kisebb-nagyobb cicus, kutyus varja banatos szemekkel a szereto gazdit. Egy ilyen csoportba irtam ki en is, hogy egy kiscicust szeretnenk befogadni. Nekunk ket nyomos okunk volt arra, hogy miert kolyok cicat szeretnenk: egyreszt Ferko ragaszkodott hozza, mert neki meg sohase volt macskaja, es szerette volna, ha kiscicaval kezdhet, masreszt mivel mindketten otthonrol dolgozunk, igy tudunk is idot szentelni egy kisebb szorgombocnak.

Tobb megkeresest is kaptam, es bizony volt egy olyan pont, amikor azt ereztem, hogy keptelen leszek barkinek is nem-et mondani, szivem szerint az osszes kis bajszost befogadtam volna! Volt utcai cicus, felszemu cicus, es mar ideglenes gazdinal levo is. Vegul a sors hozta ugy, hogy egy olyan holggyel kerultunk kozelebbi kapcsolatba, aki Naxxar-ban (tessek guglimepsz-ezni) etet harom koloniat is. Tehat az “utcai cica” verzional maradtunk. Sikitozo onerzetemet a tobbi macskusz miatt igy utolag azzal csititom, hogy a tobbi versenyzo mar egy szereto ideiglenes gazdinal van, ok mar valoszinu sose kerulnek vissza az utcara (meg a felszemu sem). Ellenben egy utcai cicus lehet nehezebben kerul egy otthonba, mert nem mindenki tud annyi idot, figyelmet es torodest szanni rajuk, mint amennyit – foleg az elejen – igenyelnenek.

Eredetileg egy voros kiscicat neztunk ki, de sajnos ot vegul nem lehetett megfogni. Napi szinten leveleztem a holggyel, aki a macskat hivatott elcsipni es elhozni, aztan vegul abban maradtunk, hogy nem ragaszkodunk a voroshoz. Majd egy hetet szorakoztunk el igy: ahogy teltek a napok szegeny Ferko egyre inkabb ugy nezett ki, mint egy gyerek, akinek azt mondtak, hogy iden nem kap karacsonyi ajandekot…

Aztan elozo szombaton jott az uzenet, megvan a cica! A holgy nagyon kedves volt, elhozta autoval, sot, a hordozot is itt hagyta nalunk kolcsonbe, amiben a kis Phoebe riadt szemekkel gubbasztott.

phoebe2

Phoebe – photo by @designhorf

Phoebe erkezesere egyebkent komolyan felkeszultunk, es ez alatt nem csak a szukseges cuccok – alom, tanyerkak, alomtalca, stb – megvetelet ertem. Megallapodtunk, hogy eloszor minden ajtot csukva tartunk, igy a cicus csak a nappaliban tartozkodhat majd. Atneztunk minden zegzugot: hova tudna bebujni, hova nem kellene, hogy be is bujjon… es kialakitottunk neki egy-ket olyan rejtekhelyet, ahova adott esetben napokra is bevackolhatta volna magat, a zug kitakaritasa kesobb nem okozott volna problemat.

Vegul semmi ilyesmire nem volt szukseg, Phoebe nagyon ugyesen viselkedett: nem szaladt el, hanem a hordozojaban maradt, onnan lesett rank gyanakvoan. Latszott rajta, hogy a stressz nagyon lefarasztotta, mert neha alig birta nyitva tartani a szemecskeit. Szerencsere az etvagyaval mar ez elso percben se volt gond, igy nemi macskatappal sikerult kicsalogatni.

Az egyik elso kimereszkedeset fel is vettuk:

Phoebe egy rendkivul ugyes es okos kislany, az utobbi hetben mar nagyon sok dolgot megtanitottunk neki. Szepen, aprankent haladtunk: minden napra egy-ket ujdonsagot tartogattunk csak neki, nem sokkoltuk le rogton. Az elso nap csak a jelenletunket szokta, par nappal kesobb mar simogatni is hagyta magat. Mar otthonosan ki-be jar a furdoszobaban es a nappaliban is, tudja mire valo a kaparofa, illetve a kolcsonkapott hordozojat is kicsereltuk a sajatjara. (A macskaalmot az elso alkalomtol kezdve rutinosan hasznalja es eddig egyszer sem tortent “baleset”.)

Oszinten mondom, hogy a visszacsatolas, amit kapunk, valami elkepeszto. Sok macskaval volt mar dolgom eletem soran, de az, hogy ennek a kislanynak a bizalmaert duplan meg kell dolgoznom (na jo, meg a 10 ev macskamentesseg) valahogy meg lelkesebbe tesz. Orom latni, ahogy egyre inkabb elfogad es megszeret minket. Azt hiszem nem lenne szerenytelenseg kijelentenem, hogy elegge ismerem mar a macskak testbeszedet, most viszont azt is lehetosegem van megfigyelni, hogy ezek a reakciok hogyan epulnek egymasra a bizalom egyre magasabb lepcsoin.

Duplan ertekelek tehat minden egyes uj visszajelzest a reszerol: hogy mar nem a dobozaban alszik, hanem “kint” a kanapen, hogy mar nem osszekuporodva szundikal, hanem teljesen elterulve (akar az olunkben is), hogy reggelrol-reggelre egyre lelkesebben “udvozol”, amikor meglat, sot neha mar “dunnyog”* is nekunk, stb. A jatek folyaman is egyre batrabb, az elejen meg ovatosan pofozkodott, mostanaban viszont mar teljesen belefeledkezve, fuleket hatracsapva ugrabugral es rohangal keresztbe az egesz lakasban. Egy onfeledt, boldog kiscica. (Foleg amikor tele van a hasa!)

phoebe1

Phoebe – photo by @designhorf

S hogy miert irtam le en most itt mindezt? Ahogy az elejen kezdtem: arrol irok, ami foglalkoztat. Allatbolond vagyok, mindig is az voltam, es szerintem nem szegyen az, ha valaki ugy gugyog pl. a kutyajanak, mint mas a gyerekenek. A celom ugyanakkor a “buszke szulo veg nelkul aradozik” vagyaim kielesen tul egy kicsit messzemenobb: az orokbefogadast szeretnem nepszerusiteni.

En nem itelem el a tenyesztoket, vagy azokat, akik tenyesztotol veszik meg a kis kedvencuket – elvegre azoknak a piciknek is kell gazdi, ha mar a vilagra jottek. Ugyanakkor alul vannak becsulve a “kevert” peldanyok. Persze, akinek fontos a kinezet, vagy mas jellemzo az nyilvan az elore kiszemelt fajtabol fog valasztani. Ezzel lehet vitazni, lehet ertetlenkedni, de teljesen felelsleges: ez egyeni preferencia kerdese. (Partnert se mindenki csak a lelke miatt valaszt, ez is valahol kicsit ugyanaz.:)) Sokan azonban a bizonyos fajta viselkedesi jellegzetessegeivel magyarazzak a valasztast – mondvan hogy az jobban passzol a gazdihoz. Igen, nagyjabol minden fajtara rahuzhato nehany tipikus viselkedes, megis, mindegyik allat egy kulon szemelyiseg is, amit egy 10 perces simogatas alatt nem feltetlen fogunk megismerni. (Arrol nem is beszelve, hogy sok mulik a gazdi nevelesi kepessegein is.)

Ugyanakkor egy allatmenhelyen sajnos a legtobb cicus es kutyus nem 10 percet tolt el, igy a gondozoik nemileg megismerik oket, es tenyleg relevans tanacsot tudnak adni abban, hogy melyik szerencsetlen sorsu allatka lehetne a legjobb tarsunk.

Felre ne ertsetek, en nem mondom, hogy mindenki menjen ki az utcara, es kapjon fel egy macsekot, mint ahogy kvazi mi tettuk! Nekunk hatalmas szerencsenk volt, ha akartunk se tudtunk volna jobban valasztani.

Azon viszont erdemes elgondolkodni, hogy miert is szeretnenk tenyleg az uj hazikedvencet? Biztos hogy fajtatiszta allat kell nekunk? Es biztos, hogy van idonk es energiank egy par honapos kolyokre? (A karacsonyi / husveti ajandeknak szant allatoknal triplan tessek errol elgondolkodni!)

Persze, nagyon aranyosak, es puhak, de mit er mindez, ha nem tudunk ra eleg figyelmet szanni?

De mindezt megkozelithetjuk a masik oldalrol is: sokan azert nem mernek allatot tartani, mert nincs ra eleg idejuk. De mi lenne a helyzet egy idos cicussal mondjuk, aki szinte egesz nap nyugiban alszik? Persze, nem egy pajkos kiscica, es nem biztos, hogy bajosan pofozza majd nekunk a gombolyagot… ugyanakkor a dorombolasa biztosan felmelegit egy huzos nap vegen, es tutira nem szedi szet a lakast, amig nem vagyunk otthon.

es jot tettunk. Nem csak vele, hanem egy hasonloan nehez sorsu tarsaval is, akit igy a helyere ideiglenesen be tudnak fogadni.

Van tehat lehetoseg a penzert vett cicusokon, kutyusokon tul is: olyanok, akik lehet, hogy jobban meg is felelnek az igenyeinknek!

Higgyetek el, hogy az erzelmi reszevel nem lesz gond: rengeteg pillanatban halasak lesztek magatoknak, amiert egy orokbefogadott baratot valasztottatok magatoknak!

8c1d743138a88cc076476968a38ba484

Ki mentett meg kit?

*A macskatartok tudjak, ez egy olyan kis szeretetteljes jelzes, amit a mama-cica is hallat a kicsiknek, nem nyavogas, hanem tenyleg inkabb csak “dunnyoges”.

Mi van veled Cukorhal?

– tehetitek fel tobben a kerdest. Jogosan.

Boldogsagtervem egy olyan szakaszaba ertem, amit maximum csak sejthettem az indulaskor.

Uj orszag, uj allas, uj lehetosegek – rengeteg feladat ami mellett nem volt erom kedvem az apro fogadalmakra, feladatokra koncentralni. (No persze a sport es a “ne egyel meg minden sz@rt” mukodott tovabbra is, nincs kifogas!)

Intenziv honapon, heteken, napokon vagyok tul.

Kikoltozes intezese, utazas es bekoltozes szervezese… elnagyolt bucsuzkodasok, sokszor megismetelt “ugyis-jovunk-nemsokara” mondatok. Egy-ket fako mosoly, egy-ket irigykedo tekintet.

S bar London meg mindig nem az en varosom, az utobbi napokban mintha mar kezdene megszepulni. Most, hogy nem jarok a belvarosban nap, mint nap, jo ujra a hatalmas felhokarcolok kozott setalni, a sok sieto arc nelkuli embert figyelni.

Az osz is megerkezett a parkba.

Kellemes beszelgetesek, atertekelt kapcsolatok.

Errol szolt a szeptemberem eddig.

Nem is banom. Az olyan kozhelyek, mint az “emlekezz miert kezdted”, illetve “az ut a fontos” most mintha szamomra is jelentessel telnenek meg. Mert emlekezni kell, most a leginkabb. Nem elbizonytalanodni. Elvezni.

Ujra felulni arra a bizonyos hullamvasutra. S noha neha en is hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nekunk a koltozes mar rutinbol megy, ra kell jonnom, hogy ezt nem lehet megszokni.

Minden hullamvasut mas.

Szoval a lenyeg a lenyeg, Cukorhal koszoni szepen jol van.

Csak most kicsit a szokasosnal is jobban el van varazsolva. 🙂

046063e7f7c89e68060ab278ec60-post

Ohh az az Erasmus!

Talan nincs meg egy teologus, akinek a nevet – noha meg veletlen sem vallasi okokbol – ennyi fiatal ismeri.

Erasmus.

A nevvel jelzett osztondij program szerintem a leheto legszelsosegesebb reakciokat valtja ki az emberekbol – a korombeliekbol legalabbis biztosan. Aki volt, annak ezer emlek, szosszenet, erzelem todul az agyaba a masodpercek tortresze alatt.

Aki nem volt, az csak a torteneteket hallotta. Azokat viszont biztosan, es ezert talan valahol melyen sajnalja, hogy sohase vette a batorsagot, hogy o maga is hasonlo tapasztalaton menjen keresztul. Sokan persze elhessegetik a kenyelmetlen gondolatot olyan sztereotip “igazsagokkal”, minthogy ez csak reszegeskedni es bulizni vagyo fiatalok celtalan gyujtohelye.

Mennyi ilyen es hasonlo velemenyt olvastam, hallottam, tobbek kozott a Hugom temaba vago konyve kapcsan!!!

Csak legyintek: nem ertik. Hogyan is erthetnek? 

Hogyan is erthetnek milyen az, amikor kiszakadsz az altalad jol ismert kis buborekbol es kinyilik elotted az egesz vilag?

Amikor a komfortzonadat jocskan el kell hagynod, hogy boldogulj. Elveszett vagy. Nem ismered a helyet, nincsenek kozos normak, nincsenek baratok, nincsen a csalad hattere, az anyanyelved biztonsaga.

Nem tudod mi hogyan mukodik, masok tudasara es segitokeszsegere vagy utalva.

Az indulas rettenetesen nehez: honvagy, minden uj, semmi nem a megszokott.

Kozben otthon az elet megy tovabb – nelkuled. A baratok ugyanugy osszejarnak – nelkuled. A csaladi szuletesnapokat ugyanugy megunneplik – nelkuled.

Ugyanakkor…

..nem te vagy az egyetlen. Nem te vagy az egyetlen, akit messzire sodort nemi kalandvagy a szeretteitol, a szokasaitol es az eletetol. Vannak meg masok is, ugyanolyan riadt tekintettel, bizonytalan mozdulatokkal.

S noha az anyanyelvetek es a hatteretek nem ugyanaz, meglatjatok egymasban a kapaszkodot.

Megkapaszkodtok…

… es onnantol szepen lassan kinyilik a vilag.

Eloszor csak orultok egymasnak, ha osszefuttok az idegen epulet folyosojan, vagy a buszmegalloban. Vegre egy ismeros arc!

Majd keresitek egymas tarsasagat… es a tobbi “sorstarset” is. Bulikban vesztek reszt, programokat szerveztek. Kozoseket. Minel tobben vagytok, annal jobb.

Rajottok, hogy a fajdalom es elveszettseg egyetlen gyogyszere, ha kimereszkedtek a titeket korbevevo uj kornyezetbe, ha nyitottak vagytok egymasra.

Mig az elso par feles a gyotro honvagy csillapitasara csuszik le, addig az elkovetkezendok egy ujabb kozos elmeny megunneplesere.

Baratok lesztek, nagyokat beszelgettek. Megismeritek egymas szokasait, kulturajat, nyelvet. Egyutt nevettek az elmenyeken, a tobbieken, a poenokon. Kozos ertekrendszeretek alakul ki.

Olyanok vagytok, mint egy szines nagy kavalkad, egy hatalmas csalad. Ha egy szomoru, mind vigasztalja, Ha egy szerelmes, mind drukkol neki. Ha egy latogatot fogad, mind orommel udvozli.

Ez kerem az Erasmus.

Tiszta, emberi ertekek, kapcsolatok, erzelmek. Felesleges sallang, problemak, tettetesek nelkul. Oszinte, tiszta, es rettenetesen intenziv.

Senkit nem erdekel, hogy elotte ki voltal, vagy ez utan ki leszel. A lenyeg, hogy ott vagy, akkor es ugy.

Rohadt egy dolog ez az Erasmus.

Egyszer ugyanis vege szakad. Olyan, mintha maga az Elet lenne felporgetve: rapid erzelmek, gyors es mely egymasratalalasok… majd ezen szerettek elvesztese. Szepen, sorban, egyenkent.

Ujra csak a fajdalom marad, ismet a bucsu fajdalma. Ezuttal azonban nem csak egy idore szol – tudod nagyon jol, hogy a tavolsag es a valodi elet miatt tobbekkel sohase latjatok egymast viszont.

A program veget er – kinek elobb, kinek kicsit kesobb. Az alombol fel kell ebredni, eleted zarojeles szakasza bezarul.

Visszaszippant a vakum, amit hagytal magad utan, vissza a regi eletbe, a regi baratokhoz, a csaladhoz, bele a buborekba.

Valami azonban mar nem ugyanaz, tobbe nem lehet ugyanaz. TE nem vagy ugyanaz. Megvaltoztal, tobb lettel, rugalmasabb es nyitottabb.

A kinaiakrol mar nem csak az olcso cuccok jutnak eszedbe, hanem az a kedves arcu fiu, aki tangozas kozben hummogte az utemet. (Jo, lehet o koreai volt.)

Az arabokrol se a terrorizmus, hanem a baratod, aki bucsuvacsorat keszitett neked, es rengeteg fotot mutatott a pazar otthonarol es mosolygos csaladjarol – valahol messze egy tavoli orszagban.

A gorogok… nem adossagban uszo lehutok, hanem szamomra egy olyan kedves lany hazaja, akinek orok jokedve, optimimzumsa es jobbra torekvese a mai napig peldaerteku szamomra.

Az olaszok… o a draga olaszok, akik barmikor az asztalukhoz invitaltak, ha egyedul voltam… es akiknek egy olyan baratnot koszonhetek, aki a mai napig nagyon hianyzik.

A japanok… akik szeretik a Turo Rudit. 🙂

… es mi “semirekello” magyar fiatalsag, akik mar akkor nem a sajat anyanyelvunket hasznaltuk, ha csak egy “idegen” is tevedt kozenk, mert ugy volt illo es termeszetes.

Nem felsz valakitol csak a borszine miatt, meghallgatod barki szerelmi banatat, iranyuljon az barmelyik nemre. Orommel mondod el harmadszorra is artikulalva ugyanazt az angol mondatot – ezt adta neked az Erasmus.

Megallsz, ha turistak utbaigazitast kernek, akkor is, ha fogalmad sincs a keresett utvonalrol.

Keszsegesen le is fenykepezed oket.

… es kicsit tobbet tudsz a vilag olyan apro dolgairol, minthogy melyik orszagban hogyan utanozzak az allathangokat, vagy mikent unneplik a Karacsonyt.

*

Azt hiszem itt “romlottam” el en is kicsit. Az Erasmus az oka.

Csoda hat, ha ezek utan tul szuk nekem a magyar buborek?

A minap jottem ra: en meg mindig “Erasmust” elek, ha kicsit modositott formaban is.

Eltem, dolgoztam, nevettem, sirtam nemetekkel, hollandokkal, britekkel, romanokkal, lengyelekkel, spanyolokkal, fiukkal, lanyokkal, melegekkel es heterokkal… es meg sorolhatnam.

Jo ez igy.

Csak bucsuzkodni ne kellene ujra meg ujra.

*

Reszlet az Erasmus-os blogombol, 2010-bol:

“..és a búcsúzkodás is. Azt is túléltem. De egyvalamit le kell szögeznem. Az a végén a feketeleves. Elbúcsúzni azoktól, akiket fáradságos munkával a szívedbe zártál… úgy, hogy talán soha többé nem látod viszont mindegyiküket. És nem lesz több 3-szintes buli, menzán kávézás, a mozi előtt találkozás, Schwarz-weiss, “übergang zum schienenverkehr”, Südhaus, Linie 7, Ginseldorfer weg, Ja! kenyér, Rewe lépcső… szipogó kínaiak… hangos ébresztőórák… 

Nem, ezután nincs semmi ilyen. Ezután a felelősség van, a visszarázódás, a pótolás, a hiányérzet. Meg az Erasmus utáni depresszió. Meg a sok fészbúk… ez maradt.

 

Lehet mérlegelni.  

(több, mint egy hónappal a hazautazásom után)”

c88f560e4cb2f2c20798493838d95348

Most mar eleg!

Elore szolok, ennek a posztnak semmi, de semmi koze a Boldogsagtervhez.

Megis nekiulltem. Harom napja erik bennem. Harom napja akarom kiirni magambol.

Hazudok.

Van az mar ket eve is.

Lehet meg fogom banni.

*

A par napja tortentek olyan mertekben felzaklattak, hogy meg mindig nem tudok tullendulni rajta: a szokasos reggeli munkaba igyekvesem soran az lakasunktol nem messze ket fura fazonba botlottam. Mar az engem rollerrel beelozo lanynak is hangosan kurjongattak meg kiabaltak, aztan persze ahogy a kozelukbe ertem, ugy valtam en a celpontta…

Ahogy jon ki a joido es vekonyodnak a ruharetegek, ugy bamulnak meg egyre tobben az utcan. Ez rendben is van, azt hiszem minden egeszseges no hiusagat legyezi, ha elcsip nehany elismero pillantast. A megbamulas mar kicsit furcsabb szituacio, de a kiabalassal, tapizassal es tarsaival egyszeruen nem tudok mit kezdeni.

Nem tudom egyebkent, hogy miket kiabaltak utanam (mondjuk vannak elkepzeleseim), ilyenkor az agyam automatikusan “harit”, illetve epp zenet hallgattam – ez is segitette az ignoralast.

Aztan egy mondat megis eljutott a fulemig.

“Haggyad ma, be van dugva a fule, nem hallja…!”

Mindez magyarul.

Itt pattant el valami. Kiteptem a fulest a fejembol (ami egyebkent vakumos, ezert elvileg “rantasbiztos”) es rajuk orditottam, ahogy a torkombol kifert:

“Es raadasul meg erti is amit mondotok!!!!”

Nem vartam meg a valaszt, visszanyomtam a dugaszt a fulembe es begyorsitva lehagytam oket. Neha a vallam folott vissza-vissza pillantottam, illetve a metromegallot elerve is azon imadkoztam, hogy elobb erjen ide a szerelveny, mint a ket “uriember”, kulonben nem szabadulok toluk.

Elvetettem ugyanis egy orbitalis hibat.

Tudjak, hogy magyar vagyok.

Ha legkozelebb felismernek, tuti megprobalnak majd szoval tartani, ebben sajnos biztos vagyok.

Vagy irjam azt, hogy sajnos ismerem a fajtajat???

Mert lassuk be csajok: mindannyionknak volt mar hasonlo elmenye.

Szomoruan dobbentem ra, hogy miota kulfoldon elek, ekkora megalazasban nem volt reszem. Neha futtyognek a vendegmunkasok, vagy uveges tekintettel megbamulnak a nyakkendos managerek, de ennyi, semmi tobb.

Talan csak a sajat hazam sajat nyelven kiabalnak fenyes nappal utanam, tudtara adva az egesz utcanak, hogy ha alkalmuk adodna, miket csinalnanak velem…?

Hat ebbol mostmar eleg!

Mire jo ez?

Megis mire jo megalazni masokat?! Mert noha az o szegenysegi bizonyitvanya, megis en erzem szarul magam.

Mi a cel? Hogy ettol begerjedek? Hatha egyszer valaki kotelnek all?

Ugyan mar!

Vagy agresszio levezetes? Komplexus? Fogyatekossag?

Birtoklasi vagy? Himsovinizmus? Felsobbrendusegi illuzio?

Talan mindegyik.

*

Mondhatjatok persze, hogy kar ezen ennyire felhuzni magam.

De tudom mar sokan sejtitek, hogy hova akarok kilyukadni.

Hogy miert fog el valami iszonyatos duh, ha csak arra gondolok, hogy egy-ket ilyen seggarc verbalisan “megeroszakol”…?

*

Azert mert az elet velem mar keserves aron megtanittatta amit sokan meg csak sejtenek: velem is megtortenhet.

Velem is megeshet, hogy az egyik ilyen aberralt nem fog nehany “jol celzott” bekiabalasnal megallni.

Duhit,  mert gyenge vagyok.

Duhit, mert rettenetesen igazsagtalan.

Es vegul: duhit, mert az egyik ilyen csodtomeg az egyik legkedvesebb szemelyt vette el tolem.

Mert barkivel megtortenhet.

Mert az a szemetlada pont ot szurta ki. Mert eppen kanos volt. Mert gondolta biztos jo moka lesz.

Csakhogy a baratnom ellenkezett. Agyalt, trukkozott, es vegul karmolt es rugdosott.

Ugy dontott, hogy kuzd a becsuleteert.

Rosszul tette.

A mai napig vegigfut a fajdalom a gyomromban, ha arra gondolok, hogy min mehetett keresztul abban az utolso, ominozus oraban. Hogy mit erzett, mit gondolt?

Egyedul. Vedtelenul.

*

Hivhattok paranoiasnak.

Hivhattok ovatosnak.

*

A tortentek utan elkezdtem onvedelmi orakat venni. Reszben azt hiszem azert, hogy ezuton dolgozzam fel az esemenyeket, es reszben azert, mert feltem.

Nem tagadom, egy idoben bizony feltem az utcan.

Szerencsere London sosem alszik, mindig vannak emberek a kozteruleteken, es ez biztonsagot ad. Ettol fuggetlenul a mai napig nem nagyon maradok ki sokaig egyedul.

Emlekszem az elso onvedelem oramra: szornyu volt. Szornyu volt hallani a peldakat, amiket az oktato sorolt, mikozben magyarazot. Szornyu volt belegondolni, hogy igenis nem valami viccrol, hanem eles szituaciokrol beszelunk.

A tanacsok pedig legalabb annyira felkavaroak voltak.

Nyomjam a kormeimet a szemebe… mindig legyen nalam golyostoll, mert jol johet, mint “legalis fegyver”. Hogy a kes ellen keves az esely… (Gondoltatok volna, hogy ha fegyvert tartanak a fejetekhez, az egy sokkal “szerencsesebb” szituacio?)

Sajnos az orakat egy ido utan abba kellett hagynom, es sajnos rengeteg fogast elfelejtettem azota.

Megis, ha egyedul kozlekedem, mindig figyelem a korulottem levoket. Ha gyanus alakot latok, igyekszem resen lenni. Nem jarok magassarkuban, mert abban nem lehet elfutni. (Ugyanakkor a tusarok is remek onvedelmi eszkoz.) Csak az utobbi idoben szoktam ra vissza, hogy az utcan valo kozlekedes kozben is zenet hallgatok, de a mai napig eszembe jut, hogy az edzom erosen csovalna a fejet.

Ha gyanus alakot latok, nem szegyellek atmenni az ut tuloldara.

A heten tortentek utani masnap is keszenletben voltam. Remeltem, hogy nem akadok ossze megint veluk.

Remeltem, hogy nem latom oket, ok se engem, vagy ha megis, nem szolnak hozzam. Mint ahogy barmely normalis ember tenne.

Ezert (is) fog el a ketsegbeesett duh minden hasonlo tortenet kapcsan.

Hogyan jonnek emberi lenyek ahhoz, hogy masokat megalazzanak? Felelemre kesztessenek? (Vagy arra, hogy ne jarjak keljek magassarkuban, ha epp ahhoz lenne kedvem?)

Hogy az illeto utana napokig azon kattogjon, hogy hogyan kerulje el az ujboli talalkozast?

Csak azert, mert…? Miert is?

Mert a GYENGEBBIK nemhez tartozik?

*

Valamelyik nap lattam a metron egy cikket, ami ledobbentett: valami tipikus, nyari strandhelyen torteno megeroszakolasi esetek folyamatos elofordulasat a helyi szervek ugy kommenteltek, hogy nem kellene a holgyeknek bikiniben maszkalniuk, es akkor nem tortenne ennyi sajnalatos incidens.

Hat kerdezem en halkan, ezek utan ki is a gyengebbik nem?! Az onuralom peldaul mikor valt ismeretlen fogalomma?!

Emlekszem, ahogy a baratnommel tortentek kapcsan a rendororson ultem a nyikorgo, rozoga szeken, mikozben a nyomozo ur feltette a jackpot kerdest: szerintem mennyire volt a baratnom aldozat tipus?

Eloszor a kerdest se ertettem, az ideologiat mogotte pedig a mai napig nem sikerult megfejtenem.

Nem, nem bikiniben volt, ha a biztosur erre kivancsi, es szerintem celtabla se logott a nyakaban, csokolom.

??!????!

Minden esetre ezuttal uzennem az osszes nagyokos, felsobbrendusegi komplexusban szenvedo “uriembernek”, hogy egyszer nagyon meg fogjak szivni. Az osszes kis surmo, akik lanyokat, noket, gyerekeket bantanak – akar verbalisan, akar tetlegesen…

Nagyon meg fogjatok egyszer meg szivni.

Addig pedig ratok gondolok minden alkalommal, mikor edzem. Mikor futok, vagy epp a kezisulyzomat emelgetem.

Mert nem csak azert teszem, hogy fitten, sportosan nezzek ki, ooo, de nem am!

Ha egyszer veletlen ugy hozza a sors, hogy valamelyikotokkel osszeakadok, akkor melto ellenfel akarok lenni. (Valoszinu leginkabb futasban…) Hat en ugyan nem leszek aldozat tipus! Se gyengebbik nem! Hogyne!

*

Ti pedig kedves olvasoim ne lepodjetek meg, ha egyszer egy onvedelemert, nokert, embersegessegert folytatott kampanyban bukkantok a nevemre.

En ket eve hadjaratot fogadtam…

enough

Foci, foci, foci… es egy kis nosztalgia :)

Az elso VB, amit mar erdeklodessel figyeltem, az 1998-as francia esemeny volt. Mar akkor is lenyugozott az egesz hangulata, es noha nem voltam (vagyok / leszek) nagy foci szakerto, nem esett nehezemre apa melle kuporodni a kanapen, es nezni, ahogy 20 ember kergeti a labdat. (A kapusokat direkt hagytam ki. :))

Azota se lettem vegul valami nagy futball-fan, de a VB meg mindig, szamomra is varva-vart, izgalmas esemeny.

Rengeteg kellemes, szines emlek kot ehhez a 4 evenkent bekovetkezo laza egy honaphoz. S hogy mi koze ennek a Szerelmes Juniusomhoz…?

2006 – nemetorszagi VB

Egy eve voltam a Pecsi Egyetem pszichologia szakos hallgatoja. Elveztem az eletet, imadtam Pecset, rengeteg kedves barat vett korul. Mienk volt a vilag, elveztuk minden pillanatat, a vizsgaidoszak veget, a fulledt nyari esteket.

Aprilis eleje ota alakult a parkapcsolatom, amely a hosszas bevezeto utan eleg gyors tempora kapcsolt: aprilis kozepen mar a Ferko es ket cimboraja is nalam vendegeskedett, hogy az en “csajaimmal” egyutt tomboljuk vegig a valaha volt legjobb egyetemi napokat az – akkor meg romos – Zsolnay gyarban. Igazi fesztival hangulat a nyar kezdete elott: ez volt a PEN.

Rengeteget nevettunk, rengeteget szorakoztunk, a ket barati tarsasag nagyon hamar megtalalta a kozos hangot. A fiuk dietas kajat foztek nekunk (bezony, mar akkor, 2006-ban is adtunk az egeszsegre! 🙂 ), a 2-es buszon pedig a Zsolnay fele zotykolodve elhangzott az elso “szeretlek” is.

Aztan elerkezett a junius, a VB, es mi muanyag poharbol ittuk a Szalon sort es fulledt satrakban, osszecsukhato sorpadon, nyujtott nyakkal neztuk vegig a meccseket. Kozben minduntalan ismerosbe botlottunk – mind Pecsen, mind Pesten.

4 evnyi tavkapcsolat kovetkezett: a Budapest – Pecs – Harta (Bacs-Kiskun megye) szentharomsag.

Ossze kellett volna szamolni a megtett kilometereket, a megvett menetjegyeket, az elkoltott forintokat.

2009gyenesdias

2009 nyara – uton Gyenesdias fele

2010 – del-afrikai VB

Negyedik evemet tapostam az egyetemen, es a kapcsolatunk is eppen megkezdte a negyedik evet. Tulelt mar egy felevnyi nemetorszagi tavolletet: februarban tertem haza az Erasmus felevemrol.

Majusban elhagytam Pecset es felkoltoztem Budapestre, hogy vegre egyutt lehessunk. Lezarult egy korszak, lezarult a tavkapcsolat.

Orultem, hogy otthon lehetek, de nagyon hianyoztak az Erasmuson megismert arcok, a sokfele nemzet, a sok izgalmas barat. Ezert aztan fogtam magam, es juniusban buszra pattantam. Meg sem alltam egeszen Frankfurtig, ahol a kerekeket sinre cserelve zotyogtem el a csodas Marburgig, hogy az ottmaradottakkal nosztalgiazzak egy kicsit. Minden este mas nemzetnek drukkoltunk, hatalmas atelessel, nyakig kifestve. Ha kellett brazil voltam, ha kellett olasz, harmadik nap pedig nemet. Nem a verseny volt a lenyeg, hanem hogy egyutt drukkoltunk egymas nemzeteert.

Egy heten keresztul megallas nelkul enekeltuk a “Waka waka“-t (a szamot egyebkent a mai napig nem sikerult megunnom), hazafele pedig patakokban csorogtak a konnyeim a “Wavin’ flag“-re. Feltem tole, hogy sok emberrel, akivel ebben az idoszakban imerkedtem meg, tobbet sose fogunk mar eloben talalkozni…

Hazaertem, sajgott a lelkem, fajt, hogy a vilag tul nagy ahhoz, hogy minden baratsagot “megtartsak”. Azota megtanultam, hogy ez a “vilaglatas” ara: tul sok kedves ember tul sok helyen, tul messze…

Szerencsere az otthoniak nem hagytak sokaig szomorkodni, mentunk egyutt szinte minden adando alkalommal a Szabasdag terre (“szabter”)  kivetiton nezni nezni a meccset. A kozeli, sas utcai lakasban halomra alltak a rekesz sorok, igy municio mindig volt, felidoben egy pisi szunettel egybekotve haza lehetett szaladni erte.

Ott voltunk a ter kozepen amikor csak lehetett, meg a Ferko szuletesnapjat is ott unnepeltuk. Szigoruan narancssargaban, elvegre a hollandoknak drukkoltunk, mar akkoriban is…! (Pedig meg fogalmunk sem volt rola, hogy kicsivel kesobb Amszerdamban fogunk kikotni.)

Orultunk, hogy vegre egyutt lakhatunk, a nagybetus Elet kuszoben alltunk: en fel labbal kint az egyetemrol, eletem elso teljes ideju allasaban, elhagyva a szamomra oly’ kedves Pecset.

2009Marburg

2009 november – Marburg

2014 – brazil VB 

Az utobbi 4 evben diplomat szereztem, es – mint ahogy mar 2010-ben is sejtettem  – elhagytuk az orszagot.

Sok embert megismertunk, sokat lattunk es meg tobbet tanultunk. Elfogadasrol, eletrol, halalrol, es talan egy kicsit mar arrol is, hogy mi fontos igazan az eletben.

Tavaly osszehazasodtunk (na az is meger egy kulon bejegyzest!), amely eletem egyik legszebb elmenye / idoszaka volt.

Iden meg csak a nyar es a VB elejen tartunk, de remelem, hogy kesobb ugyanilyen nosztalgiaval fogok visszagondolni “az angliai” VB-re is, mint az eddigiekre. Sok nevetes, leguritott cider es vegigszurkolt meccs emleke a fejemben levo “mosolyalbumba”.

Arra pedig hatalmas kivancsisaggal gondolok, hogy vajon a 2018-as VB hol es hogyan er majd minket? Az eddigiek alapjan bizton allithatom, hogy a kovetkezo 4 evben is sok meglepetesben lesz reszunk… tovabbra is egyutt.

2011Amszterdam(pink)

2011 nyara – Amszterdam

2012egyeveAms

2012 majus – egy eve Amszerdamban (Mennyi?!)

2012AMStengerpart

2012 nyara – Zandvoort tengerpart

2013eljegyzes

2012 szeptember – London – Az eljegyzes 🙂

2013RomeHoneymoon

2013 – Roma – naszut

*

Most meseljetek Ti! Kinek mi(k) a legkedvesebb VB-s emleke(i)?

3 ev

“Menj kulfoldre, tanulj nyelvet, szerezz tapasztalatot!” – miota az eszemet tudom, ezt hallottuk a hugommal Apatol.

Emlekszem, hogy meg ovis (esetleg kisiskolas?!) koromban Apa maga is aktivan tanulta az angol nyelvet. Mindenhol papirok meg konyvek hevertek, es ami a legtutibb: felvette magnora a sajat felolvasasat, hogy visszahallgatva javithasson a kiejtesen. Ha jol emlekszem egyszer a Huggerral felenekeltunk valami gyereknotakat a kazira, amig Apa 5 percre eltunt valamiert…

Egyebkent meg a mai napig is elkepeszto szokincse van, illetve a kiejtese is kenterbe veri jopar londoni lakoset… Az elso angol szavakat is tole tanultam, emlekszem az “exercise book” valamiert kulonosen megragadott, szerettem izlelgetni a szot.

Anya se maradt ki a jobol. Egy idoben az egyik anyuka estenkent angol orat tartott felnotteknek, amire o is lelkesen eljart. A szines, “BEGINNERS”  feliratu tankonyv minden aktualis lapja tele volt labjegyzetekkel…

Hogy miert meselem el mindezt?

Hogy ertsetek. Mar a Hugom is, en is kulfoldon elunk, s neha megkapom a kerdest, hogy hogy lehet az, hogy mi mindketten ilyen messzire sodrodtunk, tobb nyelvet beszelunk folyekonyan, es hogy ennyire nem felunk az ujtol, az idegentol.

Ilyenkor szoktam elmeselni a fenti szosszeneteket, hogy erzekeltessem, hogy nekunk ez nagyjabol termeszetes. Ebben nottem fel. Annyit hallottam, hogy a “kulfold” jo es latni kell es beszelni kell, hogy oszinten szolva nekem kicsit csalodas volt azt tapasztalnom sok-sok evvel kesobb, hogy ez a kivandorlo magyarok szamara egyaltalan nem termeszetes hozzaallas, egyaltalan nem magatol ertetodo. Nekem, nekunk az.

Egyebkent Apa is a szuleitol kaphatta a “gellert”, mert tudom, hogy az akkori viszonyokhoz kepest rengeteg orszagban jartak turistaskodni. A nagyim meg ovis koromban is tobbszor fogta magat egy busznyi hasonlo idos holggyel, es elmentek par napra Isztambulba shoppingolni. Nem tudom akkor hangosan kifejtettem-e (szerintem igen), de mindig nagyon vele szerettem volna menni…

Ugy dereng, hogy nagyanyam meselt egyszer egy tortenetet arrol is, hogy majdnem Spanyolorszagban “felejtettek” magukat, legalabbis ez egy aktivan megtargyalt terv volt. Vegul Apum vagy a tesoja megvetozta a dolgot, igy felszalltak a visszafele tarto jaratra is…

Ugy gondolom ezek utan nem csoda, hogy bennem es a Hugomban miert halmozodott fel hatvanyozottan a “kulfold” iranti merhetetlen szerelem. (Aki nem tudja: Hugger egyebkent legiutaskiserokent eli ki ezt a perverziojat mostanaban…:))

Van viszont egy masik oka is, amiert szeretek kapni az alkalmon es a szuleim nyelvtanulasarol meselni.

Merhetetlenul buszkeve tesz.

Sokan a generaciombol elismeroen bolintanak, hogy “ejha”, es ez nagyon jo. Foleg Anyara vagyok buszke (nyugi Api rad is): eltunk Magyarorszag kozepen egy svab faluban, megvolt a napi teendo, minden, es o megis angolul tanult. Csak ugy, hobbibol. Mert hasznos. (Lehet persze titkon kulfoldre keszultunk, de errol en nem tudok. :))

Hanyan tanulnak ma azert nyelvet, mert hasznos? Mert valahol – az en nezopontom szerint – az altalanos tudas resze kell(ene) hogy legyen? Hat valljuk be, a fiatal generacioktol eltekintve (akik meg a nyelvvizsgara hajtanak) nem sokan. Meg azok se, akik pedig tavozni keszulnek. Meg azok se, akik mar egy masik orszagban elnek…

Anya viszont angolozott. Estenkent, Hartan (aka a vilag kozepe), “csakugy”. Apa meg segitett neki a haziban. Igaz ugyan, hogy o nem jutott “messzire”, nem is igen erti a nyelvet, de legalabb megizlelte. (Mellesleg ujra elkezdeni sose keso… ;))

S hogy miert meselem el mindezt?

Mert a tegnapi nap egy – szamomra – keseredes evfordulo volt: pontosan 3 eve, hogy elhagytuk kis hazankat.

Amszterdam volt az uticel, mindent jo elore kitalaltunk, szerveztunk, honapokig keszultunk. Akkor ugy gondoltuk, hogy csak 1-2 evrol, tapasztalatszerzesrol es nyelvtanulasrol van szo. Roviddel tavozasunk utan viszont akkorat fordult a vilag, hogy mindenkitol azt hallottunk: “orultek vagytok, ha visszajottok”.

Ezert keseredes kicsit szamomra ez a nap. Nem igy terveztuk, es pont ezert egy reszem a mai napig hazavagyik: a csaladhoz, a baratokhoz, vissza a Bazilika kozelebe, vissza a budapesti nyarba. Tomeny es neha fajo nosztalgia az egesz.

Mostanra mar kicsit atalakult bennem az erzes, mar en magam sem akarok hazaterni… mert ahova visszaternenk, az nem a 3 evvel ezelotti Magyarorszag lenne. Sokat valtoztak az otthoniak, es rengeteget valtoztam en is. Tartok attol, hogy “otthon” hamar csodabogarnak szamitanek a mentalitasommal, hozzaallasommal, nyitottsagommal.

Inkabb meghagyom azt a nosztalgikus illuziot, ami bennem el az “otthonrol”, mintsem hogy egy hazateressel leromboljam azt.

Harom eve viszont minderrol meg mit sem sejtettunk. Csak azt tudtuk, hogy jo lesz, izgatottak voltunk es rettenetesen optimistak. (Meg ahogy az a lenti kepen latszik elegge faradtak is.)

airport

Nem tudtuk, hogy hol fogunk lakni, nem tudtuk, hogy nem 30 fok van majusban, mint otthon, hanem 15, nem tudtunk hollandul, nem tudtuk kikkel hoz ossze a sors… hogy Angliaba sodor az elet…

… mint ahogy azt se tudjuk, hogy mit tartogat a kovetkezo 3 ev.

De allunk elebe!

250776_1832112646496_1350794891_31728064_5933914_n