“Emlékek, állatok, kis izék”

Ezek a bejegyzesek 2012 nyara es 2013 vege kozott szulettek. Nem a kozonseg “szorakoztatasa”, hanem egy szamomra kedves ember elvesztese miatti gyasz es szomorusag megelese es enyhitese volt a celjuk. Sokaig nem is mertem oket igazan megosztani Veletek, csak egy eldugottabb blogon tengodtek.

Azonban tul kedvesek ahhoz, hogy elvesszenek es talan tamaszt nyujthatnak, utat mutathatnak masnak is.

Az iras terapia. 

***

2012 julius 19.

“Emlék-füzet”

“Drága Katám!”

– kezdted egyszer a nekem címzett levelet még 2006-ban. Az “Emlék-füzet”, emlékszel? Még mindig meg van, itt szorongatom, sírva-nevetve olvasom.

Vele is aludtam.

Napok óta érik bennem ez a levél, de eddig féltem nekiülni. Féltem, hiszen ha egyszer papírra vetem e betűket, már nem tűnnek el soha. Örökké visszanéznek rám a súlyos szavak: nem vagy többé.

Minden egyes betű rávetül a retinámra, végig fut az idegpályáimon (Te biztos mindnek tudnád még a nevét), mígnem elér az agyamba. Itt tudatosulnia kellene: nem vagy többé.

Mégse sikerül, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen az élet Nélküled. Látod, most is levelet írok.

Neked.

Neked, Drága Barátnőm.

“Köszönöm Drága, hogy vagy nekem…” – írtad az említett leveledben.

Én is köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy lehettem Neked. Köszönöm, hogy a közeledbe engedtél, hogy tudtam, milyen mikor tiszta szívből nevetsz, vagy milyen, mikor őszintén aggódsz valamiért. Örülök, hogy a támaszod lehettem, vagy csak az, aki elzavarja előled a galambokat a Széchenyi-téren.

Nézegetem az “Emlék-füzetet”. Sírnom kellene, a szívem mégis mosolyog. Mosolyog, mert minden egyes lapján együtt szerepelünk. Rengeteg emlékem fűződik Hozzád, amit nem vehet el tőlünk Senki és Semmi. Csak úgy, ahogy nem is választhat szét minket Senki, Soha.

Soha.

Noha most nem hívhatlak fel telefonon, nem örülhetünk együtt az újra-találkozásnak és nem ölelhetlek, ha szükségem, szükséged van rá, mégis tudom, hogy továbbra is megmaradsz nekem.

Gyűjtögetni fogom a gondolataimat a szívemben, míg papírra nem vethetem. Neked.

Legyen ez, ami megmaradt nekünk. Átmeneti megoldás, amíg együtt nem leszünk újra. Átmeneti megoldás, amíg végig nem járom a nekem kiszabott utat. Nélküled.

“Szeretlek, te csaj!” – írod végül.

Én is Téged Babám!

Örökké, szüntelenül.

.

.

„Hamarosan találkozunk
Hamarosan találkozunk.”

.

.

“a másik” Kata

*

2012 julius 28.

Három hét

Drága Katám!

Hiányzol.

Rettenetesen hiányzol. Nincs nap, nincs perc, hogy ne gondolnék Rád. Így van jól.

Visszaértem. Vissza, Hollandiába. Az asztalon a közösen vett villamosjegy fogadott. Az ágyamban nemrég még Te aludtál. Új kontaktlencse-folyadékot kellett vennem, mert a régit közösen használtuk el. Az autóval Titeket vittelek utoljára.

Három hét.

Három hete minden Rád emlékeztet.

Három hete ilyenkor jól érezted magad. Gondtalan voltál, és a közösen töltött idő erejéből építkeztél. Három hete – úgy képzelem – bizakodó voltál. Bizalommal és nyitottsággal teli egy új jövő felé.

Három hete – úgy terveztük, hogy – elmesélitek Skype-on a kalandosra sikerült repülőutat. A repülőutat és azt a bizonyos szombat esti bulit.

Három hete ilyenkor egy ragyogó tünemény voltál – színes szélforgóval a kezedben…

Lassan három hete, hogy üres nélküled a világ.

Lassan három hete, hogy nem alszom jól.

Lassan három hete, hogy minden Rád emlékeztet. Lassan három hete jársz szüntelenül a fejemben.

Lassan három hete tart ez a rémálom.

Még sok héten keresztül hallom majd Cseh Tamás szavait így vissza: “mit nekem világhelyzet, földrajzi helyzet, akkor is furcsa, hogy Kata mégis elment”.

Nincs nap, nincs perc, hogy ne gondolnék Rád.

Nincs ez jól….

*

 2012 augusztus 19.

Hullócsillag

Éjszaka volt. A tücskök megunhatatlan koncertje messzire suhant a szikkadt prérin. Az ég tisztasága kalandra hívta az elmét, minden csillag fényes pontként kacérkodott a fantáziával.

Remegő kézzel vett elő egy újabb Sophie-t a gyűrött barna dobozból. Az öngyújtó csak harmadszorra kapott szikrát  Nagyot szívott a dohányból.

Rohadt egy élet – gondolta, ha így folytatja reggelre az összes cigije is elfogy.

Egyedül volt, illetve mégse.

Vele volt a nyáj és az örök Hűséges. Az állatok békésen aludtak, csak egy-egy legelészett unottan. Hűséges a vakolatlan házfalnál feküdt, almában kergette tovább a birkacsordát.

Neki is aludni kellene – futott át az agyán. Hiába, rég nem tud már. Meggyötörte az élet, no meg minek is tenné? Miről is álmodna? Nem maradt már neki semmi, az álmok a fiataloknak valók.

Remegő kézzel emelte szájához a cigit. Karján még a veranda egyetlen égőjének félhomályában is látszottak a régmúlt nyomai. A munka keserve, a börtön tetovalasai, a föld pora mind-mind örök emlékké léptek rajta.

Egyedül ült a düledező vályogház teraszán, valahol az Alföld tanyavilágában. Egyetlen vagyona, a nyája, ól híján a szabad ég alatt pihent. Egyetlen társa Hűséges, a bogáncs-puli – nem is akart azonban többet. Az élet már nem neki való.

Volt egyszer felesége, gyerekei is vannak valahol. Nem látta őket mar évek óta. Nem kíváncsiak rá, talán jobb is így. Ki akarna manapság egy börtönviselt apával büszkélkedni? Jobb ez így.

Az élet felgyorsult és ő lemaradt. Lemaradt, behozhatatlanul. A boldogságot már zsebméretű elektromos kütyük és csillogó cipők jelentik. A barátságot pénzért vásárolják, csak úgy mint a szerelmet. Nem érti ő ezt, és rég’ bele is fáradt, hogy akarja.

Jobb ez így. Hajnalban kiviszi a nyájat, az egyetlen gondja, hogy a Hűséges kapjon enni, hogy legyen cigi és estére jusson egy kis pálinka. A családjára rég nem gondol.

Jobb ez így.

Újabb cigit vesz elő, koszos körmével sokáig pöcögteti a gyújtót, mire az ismét engedelmeskedik. A dohány íze másodpercek alatt a tudatába ér, a füst csak úgy ömlik ki az orrán. Érzi, ahogy a kétségbeesés végigrohan az ereiben. Csak úgy, mint minden este. Mi lett volna ha…?

Ha anno szegény édesanyjára hallgat és tanul rendesen? Ha nem szökik meg a segéd-állásából? Ha nem azok lesznek a barátai, akik? Ha a kocsma helyett otthon segít az esti fürdetésnél?

Ha nem bújik a tévhitek és kifogások köntösébe?

Nem a családjának akart jobbat, mikor belement a lopásba, tudta ezt mélyen ő is. Mégis, könnyebb volt azt mondani. A kalandvágy hajtotta. Megérte? Ránézett a karjára. Mások ma már divatból készíttetnek tetoválásokat. Nevetséges.

Lehet ő is szép autóval járna és kis gombokat nyomogatna. Talán nagyvárosban lakna, még az is lehet, hogy Budapesten, mint a gyerekei. Talán ismerné az unokáját…

Hülyeség ezen agyalni minden este! – nagyott rúgott a szálkás korlátba. Mint már annyiszor.

Feltámadt a szél. Hallani, ahogy susog a kukorica a közelben, nyikorog a lyukas szúnyoghaló. A birkák is nyugtalanabbak lettek, szorosabbra fűzték a kört, amiben alszanak. Hűséges felkullogott mellé a verandára…

Felnézett az égre. Az ezer és ezer csillag közül az egyik – olybá tűnik a legfényesebb – utolsó erejét beeleadva, ragyogva távozott az égről.

Egy hullócsillag.

Elmosolyodott. Van, ami évezredek alatt sem változott. Még mindig van, amit a pásztorok tudnak meg legelőször.

Egy angyal ma visszatért az égbe.

Ránézett az órájára. Már július 8.-a volt.

Egy Angyal visszatért az Égbe.

*

2012 szeptember 15.

Itt van az ősz, itt van újra

Gyilkos volt a nyár – mondják. Gyilkos nyár volt, tényleg.

Füllesztő meleg van. A színes fürdőruhák érintetlenül sorakoznak a fiókban. Nehéz a levegő, nehéz a szív. Az este csöndjét a ventilátor készteti lassú táncra a fojtó cigarettafüsttel. Az égő villanykörte körül szúnyogok sorakoznak, lopva tekintenek a falon lustán alvó legyekre. Senki sem kérdez, senki nem szól. Csak a poharak ürülnek katonásan, a kockás asztalterítő hősiesen állja a meredt tekinteteket.

Üres az agy, könnyes a szem.

.

Hasít a napfény szinte vakító. Izzad a tenyerem, zúgolódik a gyomrom. Ennem kellett volna. Érzem, ahogy a tű belevág a húsomba. Újra és újra. Nem elégszer. Még mindig zúg a tetoválógép valahol mélyen a fülemben.

Tőrrel gravírozták a szívünkbe. 

.

Sokáig mondják majd, gyilkos egy nyár volt 2012-ben…

Nevetni kellett volna, nyaralni, táncolni. Élvezni, ahogy a jégkrém végigfolyik a könyökünkön és kacagva futni a főtt-kukoricás után. Messzire szállni a repülővel, pecsétet gyűjteni az új útlevélbe. Mosolygós önarcképeket csinálni, melyeket később kötelezően lehet mutogatni a nagy arckönyv-albumba. Ismerkedni, napozni, nedves bőrrel a törülközőbe burkolózni.

Irigy vagyok. Irigy azokra, akik ezt megtették. Most mind itt mosolyognak rám, Balatonról, Barcelonából, Bárhonnan. Sajnálják, hogy véget ért a nyár. Bort ittak, nevettek, piknikeztek. Az én gyomromat még mindig keveri az az áruló vodka. Házasodtak, szerettek, apróságokon veszekedtek.

Néha megborzongtak a média riasztó hírein, majd gyorsan tovább siettek.

.

.

Beköszöntött az ősz. Elmúlt a gyilkos nyár. Falevél hull az egész tájra, betakar mindent. Eltakarja a pécsi kanyargós utcákat, a cigarettafüstös teraszt, a hófehér virágokat a síron.

Eltakarja a rothadást a szíven, vastag réteget képezve. Nem férhet már hozzá senki. Felette van hely az újnak, van hely a jónak.

Puha avarrétegen dédelgetem most az álmaimat.

*

2012 szeptember 25.

Time

Könnyes szemmel ült a monitor előtt. Könnyes szemmel, zavartan, bűntudatban.

Mindig is fontosak voltak számára a barátai, az az őszinte érzés, amit úgy hívnak: Barátság.

Az emlékekből táplálkozott, a közös kávézásokból, nevetésekből, pajkos-ártatlan pletykázásokból. S noha messzire sodorta az Élet, ilyenkor szinte újra érezte a meleg csésze formáját a tenyerében.

Sugárzóan sütött a nap, a Paulus sorra megtelt éhes egyetemistákkal. Ott ültek kint a teraszon, mint mindig. Mit számít egy két potyautas falevél a cézár salátában? A teraszról adódott a legjobb kilátás a nyüzsgő utcára. Közben az asztal körül egyre többen lettek, a privát beszélgetés hangos csiviteléssé fajult. Lopva mosolyogták meg a körülöttük legyeskedő pincérfiúkat.

Rohanva fizették ki a számlát, hangosan nevetve távoztak, késtek a délutáni óráról. Mint mindig.

Így volt ez jó. 

.

.

A Szenesben a kedvenc száma szólt. Erre táncolni kell! Csakúgy, mint minden áldott hétfőn. A hatalmas tömeg, a színes embermassza sosem volt akadály, inkább csak kihívás. Kéz a kézben préselték keresztül magukat a sok ismerős arcon, míg egy talpalatnyi helyett találva, összekapaszkodva ugrándozzanak a hőn szeretett dallamra. Éneküket elnyelték a furcsára festett falak, az izzadt félhomály és a zaj. 

.

.

Reggel volt. Zúgott a feje az előző estétől. Korán volt és köd. Tanóra meg kávé. Reggelire futtában csak egy fél kiflit evett. Sebaj, majd a Paulusban egy rántottát…

Szürke utcák, szürke utak, komor arcok. Az egyetemre sietett, csakúgy, mint minden vászonkabát körülötte. Odaért az ódon épülethez, felkaptatott az kopott lépcsőkön. Már ott volt. Ott volt, mint mindig. Beszélgetett a többiekkel. Jellegzetes tartásáról, vörös hajzuhatagáról ezer közül is megismerné. Szinte már mellé ért, mire az arc mosolyogva felé fordult. Csakúgy, mint minden reggel.

Kezdődött egy újabb közös nap. Kezdődött egy újabb közös nap elölről.

.

.

Mindig is úgy hitte, hogy Barátságuk legnagyobb ellensége a Távolság lesz. Kesernyés felismerés, hogy tévedett.

Az Idő lett az. Az a szemét Idő, amely nem hagy megállást. Az a szemét Idő, amely úgy száguld végig az Életen, hogy esélyt se adjon egy szóra. Esélyt se ad, hogy akár csak egy szóra megállhassunk. Hogy eltöprengjünk, szeressünk, félálomban nosztalgiázzunk. Lopott perceket kapunk mindenre csupán, abból is egyre kevesebbet.

Az a rohadt Idő tehet róla, hogy egyre jobban kezdelek elfelejteni. Egyre kevésbé emlékszem a vonásaidra. A gesztusaidra, vagy a hangodra. Azt se tudom már hogy hívták volna a gyerekeinket… Konrád és…? (Klementina???) És nem vagy itt, hogy megkérdezzem…

Egyre fakóbbak az emlékek, mert az a rohanó Idő nem ad esélyt arra, hogy minden nap újra és újra emlékezzek. Hogy erővel küzdjek a Feledés ellen. Arra luxusra, hogy Rád (Ránk?) emlékezzek erőnek erejével minden adandó percben.

.

.

…és ekkor múlik el igazán minden. Csendben.

*

2013 november 15.

Vagyok.

En.

Vagyok.

En vagyok.

.

Erteket vesztett arany vagyok.

Meg nem feszitett hur vagyok.

Viragat kereso meh vagyok.

Soha fel nem fujt leggomb vagyok.

El nem jatszott zeneszam vagyok.

Meg nem evett vacsora vagyok.

Erintetlen kurva vagyok.

El nem fogadott massag vagyok.

Meg nem fejtett rejtveny vagyok.

Csodat nelkulozo varazslat vagyok.

Esot hianyolo mag vagyok.

Csiszolatlan gyemant vagyok.

Ossze nem koccintott borospohar vagyok.

Torkolatot nem ero folyo vagyok.

Gazdatlan kutya vagyok.

Csonkig nem egett gyertya vagyok.

Nevetest hianyolo bohoc vagyok.

Ki nem mondott gondolat vagyok.

Meg nem nezett mozifilm vagyok.

El nem fogyasztott sutemeny vagyok.

El nem kapott tekintet vagyok.

Meg nem szuletett gondolat vagyok.

Sotetben kihajtott napraforgo vagyok.

El nem mondott tortenelem vagyok.

Nyugalmat sirato remete vagyok.

Soha le nem irt betu vagyok.

Egy rimtelen vers vagyok.

Szerelmet nelkulozo vagy vagyok.

Felresiklott vonat vagyok.

Lakatlan nagyvaros vagyok.

Fel nem fedezett sziget vagyok.

Meg nem talalt kincs vagyok.

Kezeletlen izgalom vagyok.

.

Tarsat sirato tars vagyok.

Hugat sirato nover vagyok.

Baratjat sirato barat vagyok.

Az a megivott pohar bor vagyok.

*

tuzcsapszekreny

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s